Itt folytatom: 

:-( (-: Sese Színháza :-) )-:

(az új blog címe: www.sese-.freeblog.hu)

"Sírni a felhők felett szabadon, nevetni a föld mélyén hatalom."

- Futár (ez eddig a legjobb sora barátomnak, amit eddig hallottam tőle; és pont ide illik)

Ma reggel még félelmetesen jó hangulatom volt, vidáman csacsogtunk a Libellában, barátok, satöbbi. Sajnos előkerült a blog, mint téma, és megint azt éreztem, hogy ez mély árkokat ás közém és néhány barátom közé. Vagy azért, mert olyan dolgok jelentek meg itt, amelyekre ők nem büszkék, nem szívesen olvassák vissza, vagy, mert szerintük nem úgy történt mindaz, ahogyan én leírtam. Bár ki van írva oda fentre, hogy Sese Világa, és ezzel érzésem szerint abszolút jeleztem a napok eseményeinek rögzítésének szubjektív voltát, valahol nekik is igazuk van. (De nem itt... - mondaná Sándor György :)). S bár Judit is megerősített abban, hogy leírhatom az eseményeket, sőt, úgy írjam le, ahogyan én látom, utólag úgy tűnik ő sem így gondolta, vagy nem ezért mondta. Bár a gond nem vele van... Még tőle hallottam a legkevesebb szót emiatt. Egy szó mint száz, és ahogy Lestat kérdezi Louistól: "Ez így nem mehet tovább, igaz?"

Nem, nem mehet.

Sese Világa. A Sese Világa blog most bezárul. Színház volt igazából, egy vidám és szomorú műsor, amely nektek néha élményt adott, nekem meg vigaszt. De a baj az, hogy tényleg színház volt, az események furcsa szűrőn át lettek megörökítve. Leggonoszabb kritikusaim szerint (ez persze csak viccesen értendő) ha nem volt esemény, a semmiből is eseményt kreáltam. Ez lehet, hogy igaz is, de a fordítottja is, és igazából ez az én nagy tragédiám: ha meg volt esemény, azt meg nem tudtam sem mélységeiben, sem magasságaival úgy átadni, ahogyan szerettem volna.

Otthon és egyedül. Csak az a baj, hogy olvasóim és barátaim nem részesei annak az életnek, amit élek. Ők megszokták, hogy hazamennek, ott van a családjuk, barátjuk, barátnőjük, akik hozzájuk szólnak, de legalábbis ott zörögnek a háttérben; a konyhában, a nappaliban élik közös életüket. Ők könnyen mondhatják, hogy sese, tanuld meg, hogy egyedül is érezd jól magad, meg ilyeneket, mert ők, igazából így, mint én, nincsenek egyedül. Persze, visszavonulnak a szobájukba, és akkor élvezik, hogy mama-papa nem szól be nekik, és akkor végre egyedül vannak - de akkor is a tudat, a tudat, hogy ott vannak, bármikor ott vannak, ha baj van, vagy ha csak pár szót kell beszélni valakivel, ez a tudat kiemeli őket az egyedüllétből. Nekem ez a blog volt a társam, és Ti, az olvasók, és sajnálom, hogy el kell veszítenem. És persze társam volt még a sok-sok buli, amikor emberi gondolatokat, érzéseket szereztem a többiektől, akik amúgy a barátaimnak mondják magukat. És sokszor azok is.

Öcsém és a ház. Mamám és papám itt hagyott minket, és nem üzleti okokból, nem dolgozni mentek valahova satöbbi, de ez gondolom kiderült az írásokból. Egyedül öcsém maradt itt ebben a háromszintes házban, de ő is elutazik majd Firenzébe márciusban, most meg a barátnőjével van. Amikor itt van, látja mit művelünk magunkkal és a házzal, az örökséggel, amit a nagyszülők ránk hagytak. Mert együtt tékozlom el mindkettőt (testemet és a házat), együtt betegedünk meg, esünk szét, koszolódunk, és talán együtt jön majd el a halálunk is (bár nem hiszem, hogy én megvárom őt ebben). Kéne ide valaki, nagyon is kéne, aki ezeknek gondját viselné. Nem az öcsém dolga rám vigyázni, bár néha beszól ezekért, és talán másé sem. Nekem kell megváltoznom, akár Főnixként ebből a halálból feltámadva, csak a Főnixnek könnyű volt, neki volt némi isteni ereje is :).

Barátok. A barátok persze - általában - szívesen vannak itt, hisz van itt hely, van itt idő a bulizásra. Lelkizni is szoktunk, de nyilván nem ők segítenek majd megváltoznom. A blog megkezdésekor szereztem magamnak új barátokat, Judit (a volt barátnőm, akit még mindig szeretek) elvesztése óta szereztem új barátokat, és abszolút jó volt elnyomni az önsajnálatot, folyamatosan ismerkedni, mászkálni, bulizni velük. De ez egyben menekülés is volt, és Ubiellel és az alkohollal erősen rongáltuk magunkat (és a házat). Nem tudom mit kéne kezdenem most az egésszel - főleg, hogy a.a. Judit és Rita is eléggé eltávolodtak tőlem az utóbbi napokban. Judit megbetegedett, és mint a volt barátnőm is, azt vonta le ebből, hogy a szervezete kongatta meg a vészharangokat. Én természetesen ezt csak rossz kifogásnak tekintem, lévén a barátaim közül csomóan betegek most, vagy voltak mostanában, simán elkaphatta bármelyiküktől. Főleg így, hogy előtte ennyire legyengítette a szervezetét, és sokat volt kint a hidegben. Persze ez a magyarázat nyilván nem teljesen kielégítő, főleg számára nem, jön majd a halandzsa tőle a karmáról, meg a lélek alapú betegségekről, amely dolgokról mostanában nincs túl jó véleményem (mindenki most kezdett el ezekről a dolgokról beszélni, divat lett, és az emberek a New Age homályában tapogatózva beszélnek olyan évezredes hagyományokról, amelyeket nem kéne ilyen pár évtizedes amerikai kultúrához kötni...). De persze nem lehet változtatni ezeken a dolgokon, ha ő úgy érzi, hogy a szerelem és a barátság közti állapotból úgy kell kilépnie, hogy még a barátságot is feladja, akkor én nem tudok mit tenni - sok boldogságot kívánok neki máshol, mással, máskor. De talán - mondom talán - az lenne jobb, ha megmaradna amellett, aki foglalkozik vele, akit érdeklik a gondolatai, aki szereti valahogy, a maga fura módján. De mondom, talán... Mert jobb választottnak lenni, mint választónak.

Egyetem. Sokan gondoljátok, hogy az egyetemi eredmények is egyenes arányban vannak a zülléssel. Részben igazatok is lenne, részben nem. Én 8 tárgyat vettem fel év elején, és mostanáig hármat sikerült megcsinálnom. Még a szerdai szigorlat lehetne a negyedik. A 8 tárgy kredit aránya 8-12, és 12 az, amit megcsináltam. Már ebből lehet sejteni, hogy ezek voltak a fontosak. Név szerint: Mezőgazdasági Épületek Tervezése 2., Épületkivitelezés 3., és jó, a harmadik tényleg csak kamu tárgy volt, de az egyik kedvenc tanárom tartotta (ld. korábban a vizsga leírását) ez a Építészet és Urbanisztika 1. Mindhárom tárgy ötös lett, tehát a legjobb :), innen látszik, hogyha valami érdekel, azt megcsinálom, nem is akárhogyan. A többi hülye tárgy volt, nyilván nem fért bele ebbe az életmódba, ebbe a hangulatba. A szigorlat persze kivétel, de ő a Mumus, egy ilyennek mindig kell lennie. Majd legyőzöm.

Összefoglalás. Épp most tettem le a kagylót, Judittal beszéltem, reggel Rita morgott rám rendesen, most meg ő. Még nem tudom mi következik ezek után. Az eddigi javaslatok, tanácsok nem váltak be. A szarj le mindent, menj ki és élj, az ide vezetett. Szerintem jól belemerültem ebbe a tanácsba, én legalábbis úgy érzem. A nyugodj meg, próbáld egyedül is jól érezni magad, az ugyancsak nem vált be - lévén a teljes egyedüllét az nem az, mint amit a mondás kitalálói megismertek. Nem vagyok egy könnyű eset, 7 éve nézem, ahogy a szüleim távolodnak egymástól, 15 éves korom óta szeretethiányosan viselkedem, rövid kapcsolataim voltak, sokszor zaklatottak, néhány hosszabb, boldogabb kapcsolatom volt csak. A legutóbbi volt persze a legjobb, a 2,5 év közös élet, el is feledtem addig minden gondot, akkor Ubiel sem pótcselekvés, az öröm volt, csak egy öröm, egy forrás - egy szennyes forrás. Most ez a szennyes forrás istenivé lényegült át, és a lenti kép sokszor jól jellemzi kettőnk kapcsolatát.

Ez a vég. Ez tehát a vég, életem ez a szakasza lezárult. Persze nem megy ez egyik napról a másikra, a Szamszára c. film főszereplőjének is sok baja volt még a meditálás után is - sőt, ott kezdődtek csak igazán a gondok. Én is csak látom, hogy nem jó ez így, de az utat még nekem kell megtalálnom. Ha valaki segít benne, ha lesz hozzá társam, nyilván sokkal könnyebb lesz mindez, de nem válhatok függővé társaságoktól, nem várhatom, hogy valaki segítsen, ha nem akar.

Sese Színháza. Új blog születik majd, ha egyszer ezt kellően eltemettem. Az kicsit más lesz, nagyobb hangsúlyt kapnak a független gondolatok, versek, novellák, mint a napló. Még jobb, ha a blog szereplői színészek lesznek, játszanak csak, és szerepük csak hasonló lesz az igaziakhoz, a történetek csak hasonlóak lesznek a megtörténtekhez, de a valós szereplők saját életét majd talán ők maguk dolgozzák fel, és nem bízzák rá erre a kontár kézre, mint amilyen az enyém. De az is lehet, hogy befejezem ezt a dolgot, és más valamibe fektetek majd ennyi energiát.

Köszönöm, hogy velem voltatok, hogy november óta követtétek életem, köszönöm a sok e-mailt, sms-t, személyes beszélgetést (természetesen a két szülinapi nyertes, aki még nem vette át az ajándékot, jelezzen még), és találkozunk majd, talán a Való Életben, vagy ha lesz Sese Színháza, akkor ott.

Sziasztok. :)

"Qui deserit occasionem, deseritur ab illa."

(Alkalmat ki szalaszt, otthagyja az alkalom őt majd.)

Még mindig izomlázam van az esti futástól (péntek esti kaland), el is határoztam magam, hogy ha kitavaszodik, fogok rendszeresen futni.

Furcsát álmodtam éjjel. A 40-es busszal utaztam Budaörsre, és a Szomiékhoz mentem (pont úgy, mint tegnap - ébren). Az utolsó megállónál szállt fel megint az a magas, szép arcú fiatal lány, akinek vidám zöld szemei voltak, és szemtelen rövid szőke hajtincsei. De most sem történt semmi, csak néztük egymást sokáig, most is elvesztettem őt szem elől leszállás után. De utána, amikor a Templom tér felé haladtam, azt vettem észre, hogy a földön ülök törökülésben, és csak nézem, mi történik hátrébb, a megállónál álló kivehetetlen márkájú, kicsi fekete autó körül. Három alak állt ott hosszú kabátban, és egymás felé fordulva halkan beszélgettek. Jött megint a busz tőlük jobbra, leszállt róla egy lány, elment mellettük, és mire odaért hozzám, vette észre, hogy csak egy vékony pulóver van rajta, és fázik. Ránéztem, aztán a fekete autóra, és ott feküdt a kabátja és a sapkája a kocsi előtt, a három alak mögött. Követte szemével a pillantásom, észrevette a kabátját, odament csendben, felöltözött, és tovább állt. Jött egy férfi a kocsitól balra, ő csak egy ingben volt. De ő nem nézett rám, sem az alakokra, csak megkerülte a kocsit, felvette a kabátját, és csendben haladt el mellettem. De amikor ellépett mellettem, lenézett rám. Ekkor döbbentem rá valamire. Kirázott a hideg. Magamra néztem, és csak a vékony fekete pulcsim volt rajtam. Dühösen néztem fel a három alakra, a kocsira, és láttam, hogy ott hevernek a cuccaim az autó másik oldalánál. Végre odamentem, felöltöztem, és elsiettem onnan. A három fekete alak - a férfi, akin eddig fekete kabát volt és most már ingben volt, a lány, aki ugyancsak kabátban állt eddig, most pulóverben volt, és én, a fekete pólómban ott álltam köztük - szóval mi hárman, mind komoran néztünk vissza rám.

A.a. Judittal nem beszéltem azóta sem, nem láttam azóta, nem tudom mi van vele. Az idézet és a lenti kép nekünk szól.

Tesómék (öcsém és barátnője) szerencsére itt vannak egy lakással felettem, szerintem főzni is fognak valamit. Addig meg tanulok.

Persze nehéz elkezdeni tanulni, az ember pótcselekvésekbe menekül. Meg a lakás is egy nagyobb duhajt, orgiát jelenít meg, nem a kellemes hátteret a nyugodt tanulásnak. Így nekiálltam rendet rakni, kiporszívóztam a középső szintet, tettem be mosást, vittem fel két sárga lavórnyi mosogatni valót a gépbe, levittem a szemetet, adtam vizet a növényeknek (úgy sípoltak, ahogy szívták magukba a száz éve hiányolt vizet - jó döntés volt annak idején kaktuszokat és a vízhiányt tűrő pálmákat venni :).

Tesómék paprikás csirkét csináltak ebédre, finom volt, talán kicsit sótlan. De jó volt megint itthon enni.

Küldtem Juditnak sms-t. Pont 17:17 volt, ez a kedvenc számunk is, meg dupla idő is (ld. lentebb), ezért pont eszembe jutott. Az sms-ek így jöttek:

Sese: 17:17
Judit: NALAM P1726 A LAZAM MEG A-40. EZERT...
Sese: ezért? hagyjalak békén? de előbb küldök néhány gyógyító tündért. az órád meg állítsd be, így fél amplitudoval mindig el leszünk tolódva. jobbulást...
Judit: UGY ERTELMEZTED, AHOGY AKARTAD. KOSZONOM A TUNDEREKET. IGY ELEK MASOK IDEJEBEN.
Sese: ezt hívják női praktikának. bocsásd meg nekem egyszerű halandónak, ha nem értem. csak jót akartam...
Judit: ?????????????? ?????????????? ?????
Sese: a telefonodnak is jobbulást, küldök neki néhány !!!!!-t.

Na, inkább megyek vissza tanulni a Muppet Show-ig. :)

A Tigris és a Sárkányt játszák ma este a Pro7-en, aki tud németül, annak ajánlom. De a zenéje is király.

Jó volt mindkét film; jó, nyugis nap volt a mai. Jó éjt, holnap itt találkozunk.

"Tantis parta malis cura maiore metuque, servantur: misera est magni custodia census."

(Még több baj, remegés megtartani, mint amilyen kín volt elnyerni a pénzt; nagy gond a vagyonra vigyázni.)

Tudom, jól eltűntem pár napra - gondolom annyira nem is hiányoztam -, de nem a túlzott tanulás miatt történt így. Azok tippeltek jól, akik úgy gondolták a Viktoros buli húzódott el mostanáig. Hát igen, agyunkról megint jól ledobtuk az ékszíjat, megint jól elgurult a gyógyszer. Most lefürödtem, a blog írása után bedobok egy mosást, megtelik a mosogató gép is. Épp szellőztetek, próbálom összeszedni a gondolataim, az emlékfoszlányokat, hogy rögzítsem szubjektív világom hasábjain. Két napot írok megint le, úgy tűnik két napos bulik, ciklusok váltják most életem mikrokozmoszát. Most megfordul így a megszokott időrend, de így lesz érthető. Mármint kábé... Ha eszembe jutnak a dolgok.

Az idézet természetesen nem csak a pénzre értendő, de ha elolvassátok a dolgokat itt lentebb, érteni fogjátok.

Ma egyébként más nap van, aludtam főleg a tegnapi események után. De este Szomival megnéztük Viktort Budaörsön a Such Much csapatával játszani. Kellemes, családias hangulat volt, pár lépésnyire tőlük álltunk meg hallgatni őket, jó kis Red Hot-ot, meg a végén Doors-t játszottak, kicsit lerövidítve a hosszú számokat, zanzásítva őket. Beszélgettünk is a végén Viktorral, nagyon örült, hogy voltunk, nekem is jó volt a beszélgetős este után élőben is hallani a zenéjüket.

Nagyon fáradt vagyok, szerdán megint lesz szigorlati próbálkozás, holnap muszáj lesz tanulni, ma meg aludni egy jót. Jó éjt :), csemegézzetek a kétnapis buliból, aztán lesz még novella, meg a bukott angyalok története, ahogy lesz időm kicsit jobban foglalkozni ezekkel.

És akkor a két nap:

Csütörtök és péntek - Viktor Est és a Zárójeles Nap

2004. január 22., csütörtök, Viktor Est

"Et mihi res, non me rebus subiungere conor."

(Célom: a dolgokon én legyek úr, s nem rajtam a dolgok.)

Libella és egyetem. A kocsmában indult a kétnapos züllés csütörtökön, kora délután. Elindultam, hogy délben megnézhessem a szigorlatom, miért nem sikerültek a kiskérdéseim. Panchoval a Libellában futottam össze ez előtt, elszívtam az első cigit a kisebb cigiszünetem után, itt találkoztam a.a. Judittal és barátnőjével, Zsuzsával, akivel utoljára a Nelsonban találkoztunk, amikor is jól összevesztünk a világképeink különbözősége és a fogyasztott alkohol miatt (ld. korábban a sok felvonásos jelenetet). De igyekeztem rövidre vágni a találkozást, amíg az egyetemen el nem készülök, át is siettem gyorsan a tanszékre. Persze csak későn vettem észre a táblát, amin kint volt hol lesz az értékelés. Hiába álltam a szokásos terem előtt, majd amikor felmentem a másikba, ott már nem volt senki. Így a titkárnőtől szereztem vissza az indexem, és ott néztem meg miket pontoztak le ennyire. Természetesen most is csak pár ponton múlott, és volt olyan kérdés, amire pofátlanul kevés pontot adtak. Mindegy... Vissza a Libellába, Judit és Zsuzsa társaságába. A tanárok ott ültek az egyik asztalnál (mondták a tanszéken, hogy elég sok embert kitettek szóbeliről is), Juditék meg ott pezsgőztek mögöttük egy sikeres épszerk4 vizsga miatt. Vártam, míg azok elmennek, leültünk a helyükre, és csak akkor engedtem fel. Calvadost rendeltem, meg bort, ők pezsgőztek, elindult a kétnapos buli.

Találkozások a Libellában. Mi is elég jól el voltunk hármasban, kicsit folytattuk Zsuzsával a korábbi vitánkat, Judit meg próbált minket összebékíteni, mert úgy mondta, hogy nagyon szeret minket. A pincértől kaptunk egy rajzot, amin három karika volt - mi -, ezt Juditék kiegészítették hajjal, meg nevekkel. Szerintem jó volt, valamikor találtunk is valami közös kapcsolódási pontot, és onnantól kellemes lett az egész. Aztán a pincér is leült közénk, aztán jött a fénymásolós srác is, egyre jöttek emberek, én meg lassan egyre hülyébben éreztem magam, és haza akartam jönni. Futár haveromat otthon hagytam, amikor eljöttem a suliba (a szokásos dilemma), éhes voltam, és kábé rendet is akartam rakni addig, amíg Viktor - egy budaörsi általános sulis jóbarát - megérkezik. Így megbeszéltük tesómmal, hogy mit rendeljenek nekem ételt, hogy nemsokára hazamegyek megenni azt, még kicsit dumálok a lányokkal. A lányokkal is megbeszéltem, hogy este jöjjenek át, hozzanak Ubielt, Zsuzsa hozza a pasiját, aki múltkor velünk volt, és hat-hét körül át is jöhetnének. Aztán leléptem onnan.

Otthon. Két jó hír is fogadott: amíg elmentem a boltba borokat vásárolni, addig Futár hazament, és nekem nem is kértek kaját. Túl részeg voltam, hogy kezdeni tudjak ezekkel bármit is, elaludtam középen az ágyon, és kész.

Jönnek. A.a. Juditék ébresztettek fel. Jöttek hárman, és a srác azonnal vödröt és üres palackot kért - sajátos technika az Ubiel magához vételéhez. Szóval ott feküdtem zúgó fejjel, éhesen, ők meg megkezdték a bulit, csacsogtak körülöttem, üvegeket nyitottunk fel, később felmentem poharakért, és teljesen megadtam magam az egésznek. Sorra jöttek a körök, felbontottam pár Ice Tea-t is, hogy más is legyen, és jött a lebegés, meg lelassult az idő, térkapu keletkezett, és minden megváltozott. Szellemeket hallottunk az alsó lakásban, a teraszon be is hívtunk egyet, néha leült közénk, de nem szólt semmit. Megjött a rendelt pizza, de nem jöttek ki érte a többiek, csak a végén (addigra jól laktam :)).

Viktor. Mire Viktor megérkezett, már harapni lehetett a füstöt, a szemek vörösen csillogtak, poharak és végtelen szemét borította az asztalt, a földet, de egy szellemet félretolva egy fotel jutott neki is. Először nem tudott mit kezdeni a nagy figyelemmel, a furcsa hangulatunkkal, de ő is kapott Ubielt, bort, kezdte megérteni a poénokat, és ha teljesen nem is, de azért feloldódni látszott. Azt hiszem az est végére sem engedett fel teljesen, annyira nem is csodálom, de szerintem jól érezte magát; ő is, mi is sokat meséltünk a világunkról. Mesélt Bécsről, az ottani suliról, az első hosszabb kapcsolatáról, a zenekaráról (ma, szombaton lesz koncertjük Budaörsön), satöbbi, Pakisztánról, ahol a gyermekkorát töltötte (hasonló élmények, mint nekem Ausztria és az internátus), és mesélt-mesélt, akkor is, amikor én lent hallgattam a szellemeket, meg amikor pizzát ettem. De a többiek jól értették őt. Futár haverom is visszajött később, ő is egy kicsit távolabbról szemlélte az eseményeket, de a kis műsorokban ő is benne volt.

Telefonok. Azt a nagy sárgát, amely kíváncsi néha arra, hogy mit kérünk enni, és mások hangjait is közvetíti, szóval azt szeretem, de a csöngését, a hangját nagyon nem. Mindig megijeszt a hangja, nem szeretem felvenni, amikor nem vagyok józan. De D keresett, meg Dani keresett, szóval jó beszélgetések voltak, és későbbi programokat tudtunk megbeszélni rajta. Praktikus találmány.

Vámpírok színháza. Az est legdurvább része a kis "műsorok" voltak, amelyeket amúgy teljesen spontán, de rendkívül hihetően adtunk elő. Kis jelenetek, spontán beteg beszélgetésekből, vitákból. Viktor végig azt mondta, hogy egy filmben érzi magát, kábé mint a Zűrzavarban, ahol mindenki állandóan monológokat mond el, szerepel, vitázik a többiekkel, jelenetet csap. Addig rengeteg szó esett a vámpírklánokról, a Salubrikról, az Angyalháborúról (kijelentettem egyszer csak, mint múltkor Szominak, hogy Viktor a seregemben, az angyali Karomban harcolt, és ő volt a rendőrfőnököm - annyira meglepődött, hogy több órát volt szó megint ezekről a dolgokról). {Megmutattam Juditnak az ábrát a 13 Karról, a Nevekkel - de szerintem ez már pénteken volt.} Szóval sokat beszéltünk ilyen témákról, meg poénkodtunk a szellemekről, akik a házunkban élnek (mindig lehet hallani a recsegéseket, satöbbi). Így amikor a nyitott ollót Judit nyakához szorítottam, hogy meg szeretném ölni, és ő azt mondta, hogy rendben, és felültem elé az ágyra, és lassan szúrtam meg a végével, teljesen megfagyott mindenkiben a vér, annyira hiteles volt, annyira kemény, egy pillanatra teljesen elhitték. Talán még mi is :). De nem kell rögtön ideggyogyóra, meg ilyesmire gondolni - játék volt, beteg Ubieles játék, és ne is beszéljünk róla többet.

Az est vége. Zsuzsa és Kristóf elmentek, később Viktor is erőt vett magán, és elment, az est lezárult, a halk horkolásunk tartotta már csak ébren a szellemeket.

2004. január 23., péntek, a Zárójeles Nap

"Esto aliis alios rebus studiisque teneri, idem eadem possunt horam curare probantes?"

(Minden egyénben más cél él, másféle törekvés; ám egy óra alatt ugyanahhoz hű marad egy is?) 

Ébredés. Futár ébredt, elment, Judit ébredt, de maradt még, és jött az első reggeli Ubiel.

Hegyek és szakadékok. Ez a nap... Teljesen kemény volt. Óriási marsbéli tájat képzeljetek magatok elé, hatalmas magasságokkal, éjsötét szakadékokkal, mindez nagyon vegyesen, össze-vissza egymás fölé és alá szorulva. Az abszolút repülések, abszolút jó érzések, a harmónia elérése kettőnk között, majd a legmélyebb szorongások, félelmek, bukások jöttek, majd újra a hegyek, fel-le végtelenül sokszor... Az Oroszlán télen című filmet képzeljétek el - az uralkodó pár négy órás szócsatáját - de ezt 24 órában, vagy még hosszabban. A Gyaloggaloppot képzeljétek el, amikor a király az őröket a herceg őrzésére rendeli ki - mindig, amikor úgy tűnik, megértettek végre mindent, jön a "de... ha... de..." és minden kezdődik előlről. Mindig éreztük úgy a hosszú nap és éjjel alatt, hogy most igen!, megvan, megértettem a másikat, aztán jött egy "de... ha..." kérdés, és kezdődött elölről minden... egész másképpen. Hullámok, óriási tengeri hullámok és vihar, a hullámok egymásra csapnak, tombol az idő, ilyenek voltunk mi is. Egyre újabb dimenziók, egyre újabb érzések, újabb gondolatrendszerek, mint falak, kerítések, várárkok, de haladtunk előre a nagy golyózáporban, egymás felé, és volt amikor már majdnem elértük egymás ujját.

Libacomb. Nem, nem, ez a téma csak ételről szól majd :). Mikor elfogyott az első kör Judittal, akkor hívott fel a papám, hogy ma van az az ebéd, amin részt kell venni az étteremben - a tulaj ma kitesz magáért, és sült libacomb lesz ma és krémes a végén. Persze akkor sem a kaja a fontos, csak az a tény, hogy mindig ott eszünk, hetente ötször, és a tulaj számít ránk, mint kis helyének törzsvendégeire. Nem kis munkámba került, míg meggyőztem Juditot, hogy várjon meg (beraktam addig a Zűrzavart neki). Végül rácsuktam a szobaajtót, amit nem túl könnyű kinyitni (nem direkt!) és ezzel tudatlanul, de megoldottam a helyzetet. A villamos út nagyon érdekes volt Ubiel társaságában, az óriási temető, ahogy az öreg nénik a másik irányba fixálták a tekintetüket, és próbáltak nem a halálra gondolni, ahogy leereszkedtem a hegyről a mi jó környékünkről a koszos városba, az emberek, arcok, mozdulatok, fények (fák és a Nap - fény és árnyék a villamos padlóján, ahogy csendben suhant fent). A helyzet is érdekes volt öcsémmel és papámmal, akik szinte semmit sem tudtak a tegnapomról és a reggelről, de elnézték nekem a különös mondataimat, gondolataimat (ezért jó, ha valaki alapból kattant kicsit). A liba nagyon finom volt, tényleg nem vártam ilyen jót attól a helytől, ahol pár dolgot lehet csak rendelni, és néha meg kell beszélni, hogy miért ugorjanak el a boltba vagy a cukrászdába a kedvünkért :). A hazaút nagyon rossz volt, sokat vártunk a buszra a hidegben, tömeg volt rajta, és ilyen állapotban ezeket nehéz elviselni. De hazajutottunk, és a.a. Judit épp a film végén tartott akkor. Kérte, hogy vigyek neki sajtos sütit, de lent a Proliban nem lehetett kapni ilyeneket, úgyhogy friss kenyérkét és sajtos tallért vittem neki.

Gampy szellem. Haverom, Gampy megérezte a rezgéseket ebből a dimenzióból, és az abszolút Ubiel Guru látogatást tett nálunk délután. Aztán ő is maradt még egész éjjel. Ő is hozta a maga berendezéseit, óriási csövű vízipipát, nézni is rossz volt. De az első percek után átváltozott, némán mászkált a lakásban, néha leült valahova, néha a gép előtt vagy a videó előtt láttuk, néha órákig keringett a konyhában, semmit sem csinálva, csak maga elé nézve, egyszóval egyfolytában kísértett. Láttam néha, hogy elmosolyodik a poénjainkon, az állandó vitáinkon, de ennyi. Nem sokat beszélt, azok is lehettek közös haluk, szóval úgy tekintettünk rá már az elejétől fogva, mint egy szellemre. És nem vette zokon, sőt, abszolút olyan volt. Amikor hoztam kiflit, meg ilyeneket, ő csak egy papírzsepit kért, és azt ette közben...

Questek. Hogy Judit maradjon, hogy maradjon még egy kicsit, még egy kicsit, satöbbi szóval maradjon, folyton kis küldetéseket kellett teljesítenem. De később ő is kapott ilyeneket, hogy cserébe én teljesítsem az ő kéréseit. Egyszer én mentem el cigit vásárolni a hidegbe, el kellett rendeznie egy csomó telefont, egyszer neki kellett elindulnia cigiért. De ez nem volt túl könnyű feladat, legalábbis így nem... Addigra megnéztük hármasban az Interjú a vámpírralt, a Zűrzavart, itt volt végig a szellemparákon, így nagyon meg volt ijedve, amikor éjjel a hidegbe ki kellett lépnie, hogy a hegy aljában, a sztrádán átkelve eljusson a benzinkúthoz, hogy cigit vegyen - és ezzel teljesítse küldetését. Nekem is beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, mennyire nem volt jó ötlet kiengedni őt - aki amúgy is eddig mindig eltévedt idefelé, amikor hozzánk jött. Tíz perc, míg megtaláltam a ruháim, felöltöztem normálisan, melegen, Gampynak megadtam a telefonszámom, hogy fél óra múlva itt keressen (szellemünk nem nagyon reagált, csak bámulta a monitort), és akkor kirohantam az éjszakába. Pár perc alatt lefutottam a hegy aljába, régen rohantam ennyire, régen volt ilyen őrült téli éjszakai rohanás a másik megmentésére (közös para). Pont akkor értem le a kereszteződéshez, amikor át akart kelni rajta, így semmi baj nem történt. Természetesen haragudott, hogy kitettük a tíz perces hideg sétának, meg a parának, de örült neki, hogy végül lefutottam hozzá. A boltból megint csak luxuscikkeket hoztunk haza, jóformán nem is ettünk semmit végig a két nap alatt, csak pisztáciát, cigit, Ice Teát, bort, satöbbi dolgokat, és ez már akkor is feltűnt nekem. Volt még más quest is, de megint csak a legérdekesebbet mondtam el.

Vámpíros film és hatása. A film megnézése nem csak a vásárlásnál jelentett hátrányt, hanem az est későbbi pontjain is. Amikor éjjel Judit a kezemet fogta, és megérezte a szívem dobogását, a lüktetést, előjöttek a jelenetek a filmből, és sokszor elvette vagy áthelyezte a kezét (nem csak jó női trükk :)).

A Zárójeles pillanatok. Elérkeztem végre a legizgalmasabb, legjobban vitatható, és legtöbb érzelemmel, Pillanattal és fájdalommal telített órákhoz. A két napnyi folyamatos háború és béke, viták és poénok, morgások és közös nevetések, haragok és összeborulások, eltávolodások és közeledések, víziók és álmok lezárása volt ez a pár óra. Minden para és közös élmény itt összpontosult, az összes feszültség és vágy itt összpontosult, Ubiel, a kialvatlanság, az elméletek és elvek itt léptek akcióba. Túl voltunk ezer "inkább hazamegyek"-en, ezer "nem értesz engem - értesz engem"-en, és én végre pihenésre vágytam, így kiszellőztettem és elvégeztem az éjszakai tisztulást és lefeküdtem a szobámban. El is aludtam, de valamikor Judit bejött, kikerülte a ruhakupacokat, és elfeküdt a szent és satöbbi szobámban füstösen, lefeküdt a volt barátnőm (az előző Judit) régi ágyán, úgy, hogy a könyvhalmokra és ruhákra feküdt rá, és csacsogni kezdett. Közel voltam a kiboruláshoz. De elmondta a legfrissebb parát, hogy otthagytam a kísértet haverommal kettesben, sőt, a srác most annyira zavarban van, és lehet, hogy így aludni sem hagyja... satöbbi, ezért inkább átjött ide. Morogtam kicsit a szobám szabályairól, lekotortam a cuccokat az ágyról, odafordultam mellé, betakartam és aludni akartam végre. Persze tudat alatt örültem, hogy megint mellettem fog aludni, csodás befejezése volt a két napnak, csak már fáradt voltam mindehhez. De még nincs vége a történetnek.

Egyezések. Sokszor észrevettük már korábban is, mennyi olyan babona vagy para van, amely közös, mindkettőnkben kialakult, teljesen külön utakon, és még megismerkedésünk előtt. Erre mondtam én ott az éjszakában, az ágyon feküdve, hogy ezek olyan jelek, amelyek egy pillanatra megállítják a folyamatos háborúnkat, a vitákat, a farolásokat, és rávilágítanak arra, hogy nagyon is hasonlóak vagyunk, durván hasonlóak, csak bizonyos dolgok máshogy alakultak az életünkben. De mindketten ezt az életmódot folytatjuk, hasonló dolgok érdekelnek minket, imádunk beszélgetni és vitázni, és én különösen szeretem ezeket a közös, izgalmas csatákat, amelyekben mindig ott a lehetőség, hogy valami komolyabbra jutunk ettől az évődő, civakodó, már nem csak baráti, de még nem komolyabb állapotról (Judit szerint ez az állapot a jó, és sosem fogunk tovább jutni innen - valahol én is ezt gondolom, de tudom, hogy mindketten eljátszunk néha azzal a gondolattal, hogy összejövünk egyszer, mert látjuk egymásban a jót, a szeretetet és a hasonlóságokat, és ezért érdemes lenne kísérletezni többel is). Most csak pár ilyen egyezés jut az eszembe (illetve nem mondom el, beee! :)), ilyen a kedvenc számunk a 17-es, a babona a dupla számokkal (órákon 22:22, 14:41, satöbbi), az ágyunk fölött lógó lámpákkal (nem szeretek mostanában alatta feküdni; neki is van ilyen alvóhelye, ahol u.ez a helyzet).

A második és harmadik csók. Volt olyan Pillanat, amikor úgy éreztem revánsot veszek a csókért, és én bújok oda egy újért. Szerencsére abszolút egyetértett az ötlettel, és nagyon kellemes, összebújós, remegős, meleg csókkal ajándékoztuk meg egymást. Tényleg, láttam rajta, hogy mennyire kívánja, beleremegett, jó érzés volt. Csak egy bibi volt vele :). Többször mondta, hogy ki akar menni még dohányozni. Én meg mindig leintettem. De a csók után, a nikotines íz után úgy éreztem, igen, most én is rágyújtanék. Úgyhogy megint fel kellett kelni, a kis háziszellemet megzavarni, újra rágyújtani (Gampy röhögött a morgásomon, meg ezen a sztorin), aztán újra a satöbbi tisztálkodás alvás előtt, és újra visszafeküdni (Judit feküdt le előbb). Visszabújtunk a melegbe, adtam neki jó éjt puszit, erre hallom, hogy "Még!" :). Hát, jól van, az idegesség és álmosság, az ismételt tisztálkodás satöbbi csak egy dolog, egy másik csók megint más :). Nos, az volt eddig a legjobb csók, a végén még vámpírkodhattam is, a nyakába haraptam, remegett közben, teljesen átadtuk magunkat az érzésnek, és utána aludtunk. Együtt. Csak néha elvette a kezét, amikor megérezte a lüktetést... €-: (vámpírmosoly).

Szombat reggel. Reggel felkelt, tisztálkodott, szépítkezett, felvette a fekete ruháját, és ahogy szokott - szó nélkül libbent ki az ajtón, és azóta sem láttam viszont és nem beszéltem vele (vasárnap írom).

Végül két sms, amit a buli alatt kaptam:

Ádám: "Egy hét múlva! etetem kicsit az ideapiócádat: az evokációval a varázslók apró,szörös lényeket idéznek az Endorról? ;)"
Futár: "fazol, fiu. hasznald ki a multad melegének emlékeit. gyertyak csak, de a lidércfények és a sötét utan ujra lesz csaladi tüzhelyed. hidd el."

Az ideapióca kifejezés megtetszett, a gondolatvámpírra és az ötletszúnyogra jól rímel :).

Andris, én most nem akarok a múltból élni. Pont az juttatott ilyen helyzetbe, hogy túlságosan ragaszkodom a régi nagy szerelemhez, és sajnáltatom magam, szereplési vágyam van és szeretethiányosan viselkedem. Persze ez a lazaság sem jobb, amely felváltotta az önsajnálatot, de ez legalább más, mint a múlt. Még talán van benne lehetőség. De a cél persze mindenképpen egy normális élet volna. Jó éjt mindenkinek.

"Az a hetven lábú, büdös talpú marsi pillangó zuhanna rá a kibaszott szőrös egér seggetekre..."

-az épszerk tanszéknek szeretettel sesétől, Narancs, Tetves és Dugó tolmácsolásában

Iszonyú régen keltem fel 6:50-kor. Meg kellett élnem, hogy nem már, hanem még sötét volt... Éjjel nem tudtam aludni se olyan ideges voltam megint ettől a 'baszott épszerk5 szigorlattól, aztán három és fél óra rajzolás után (20 centis, lejtős kis padon bűvészkedj két A3-as tervrajzzal a hátgörcsig) megint jól kidobtak onnan. Szerintem ki se javították a két "nagy feladatomat", eddig összesen egyszer álltak neki a hétből (ahányszor eddig meghúztak). A kurva Kiskérdések... 70 perc 8 kérdésre, amely garantáltan a nem létező tankönyvek legkisebb betűs részeire vonatkoznának - már ha lenne tankönyv, vagy bármilyen tanszéki jegyzet. Csak százszor fénymásolt, hibás, általuk kinevetett fecnik állnak rendelkezésünkre, ami még WC papírnak is használhatatlan. De erről már írtam korábban, csak megerősíteni tudom, hogy a helyzet katasztrofális azon a tanszéken. Soha, az egész életemben soha, nem találkoztam még ilyen láma akadállyal, amit ennyire nem tudtam volna átugrani - és most is azt kell éreznem, hogy ez ráadásul nem is teljesen az én hibám. A mostani tervezési tárgyam, az előző két vizsgám jó lesz, általában jó jegyeim vannak, gyorsan tanulok, jó a felfogásom, rajzstílusom is kezd javulni. De ez... Egyszerűen szopás. Nem tudom mi lesz így velem, velünk. Rámegy az egész vizsgaidőszak, két vizsgára el sem tudok menni, ha továbbra is ezzel foglalkozom, de muszáj lenne megcsinálni.

Megalapítom a T.e.s.p.e.d.-et. A Tíz Egyes Szigorlat Pecsétesek Exkluzív Dandárját. Nekem a maival együtt 8 ilyen szép nagy egyes szigorlati egyes pecsétem van hátul az indexemben, lassan újat is lehet kezdeni miatta, szóval még kettő kell, és be is léphetek.

Nemsokára átugrunk az új szomszédékhoz beszélgetni, talán vacsit is kapunk, viszek át bort, kicsit lazítunk, talán barátkozás is lesz. Aztán írok még.

Ezt a képet küldeném mindenkinek, akinek megalázó, monoton munkákat kell végeznie, esetleg árral szemben kell haladnia közben; akinek el kell viselnie a megaláztatásokat, tanulnia kell olyan vizsgára, amelytől már szabályosan retteg; egy szóval küldöm sorstársaimnak: Ship of Fools. Mert a Bolondok hajóján utazunk mind.

Éjjel, szomszédolás után:

Megláttam a mai idézetet és elmosolyodtam, ugyanakkor elszégyelltem magam. Igen... értelmiségi... Azt hiszem kicsit jobban megvisel a szellemi sikertelenség, mint a többi. Elnézést.

Őszinteségi roham, vagy segélykérés? Majd újra őszinteség inkább, és magamban érzett erő, mindenki más inkább hagyjon békén. Most ilyenekkel küzdök megint. Jó volt a szomszédolás, ettünk-ittunk, kaptunk palacsintát, bort, figyelmet, őszinte szót, emberi sorsokat; minden kiderült, Ubiel is, öcsém előbb lelépett, ő már csak sejtette, hogy ez lesz; a szomszéd pasi felesége pótanyaként kezdett viselkedni engem látva satöbbi; ez nekem igazi, mindennapi apa és anya hiányában más ösztönös reakciókat vált ki, mint másokban. Csak azt nem tudom sohasem, hogy segélykérés, vagy csak szimpla dicsekvés, beavatás az, amikor a problémákról, Ubielről, a lezüllésről, az igazi szerelem elvesztéséről, a halál útjáról mesélek? Mi lesz a vége ennek a kapcsolatnak? Túl őszinték voltunk egymáshoz. Túl erősen csattanhat minden jóakarat vagy aggódás. Vagy ezeknek az elutasítása.

Be vagyok csípve, jó, hogy csak egy garázsfeljárót kellett kikerülnöm, hogy hazajussak. Öcsém barátnőnél, én Creedet hallgatok, részegen bólogatok, igazságokat keresek, és várom a holnapot, vagy bármelyik másnapot, jobb, egyszerűbb, kevésbé túlgondolt, túlkombinált életben, élethelyzetben, sorsban reménykedem. Egy egyszerű lánnyal az oldalamon képzelem el magam, ahol Ubiel és a többi értéktelen hulladék nem számít; ahol tanulok, dolgozom, ahol szeretnek, ahol tudok jó szomszéd lenni, ahol nem várom a szülőket, hogy megjavuljanak, hanem én javulok meg, én leszek a jó szülő, boldog kis gyermekek atyja. Ámon. Jó éjszakát. Szép álom. Már csak keresnem kell valakit, aki abban a korban él, és nem a médiagenyó önzés és invidualizmus korában, szeretetet tud adni önzetlenül, hisz ezekben, és nem mellékesen bennem is tud hinni, és marad, marad mindig velem.

és 2004. január 19., hétfő

"In culpa est animus, qui se non effugit umquam."

(Lelkedben van a baj, s te magadtól el sose futhatsz.)

A tegnapi blogból (vasárnap) kimaradt a taxisofőr. :) Már többször utaztam vele, és most onnan akartam folytatni a beszélgetést, ahol múltkor abbahagytuk - Ádámot akartam meglepni, és magunkat szórakoztatni. A fickó pár mondat után vágta is ki vagyok, és dumáltunk hazáig. Akkor mondta, hogy akar készíteni egy honlapot, már le is foglalta a domainneveket, az absolutmotion, abszolút mozgáshoz. Én ugye rögtön a taxi felől asszociáltam, találgattam, milyen közlekedéssel kapcsolatos téma lehet, esetleg, hogy a taxis cég honlapja lesz-e. Erre ő jól meglepett minket: ez a fogalom (szerinte; én meg nem értek hozzá) a relativitás-elmélet abszolút ellentéte, és ő fizikus, és ezekkel a dolgokkal foglalkozik. Áll padlóról visszavéve, természetesen segítettem neki, hogyan csinálja meg a honlapot, az is lehet, hogy ehhez hasonló blog formátuma lesz, drukkolok neki. És, igen, ez van. A magyar képzési rendszer gyönyörei. Rengeteg diplomás, akik feldughatják maguknak a papírjukat, mert sehol nem fogadják el, a rengeteg régi értelmiségi, akik taxiznak, hogy pénzük legyen, satöbbi.

Ma reggel (hétfőn) megírtuk Panchoval a kivitel 3 vizsgát, jó is lett szerintem, elégedetten ültünk be a Libellába beszélgetni. Lement egy kis bor is, be is csíptem kicsit, jött egy lány is, Pancho ismerőse, Dalma (?) azt hiszem így hívják. Vele is beszélgettünk, szép szemei vannak, csináltam neki is egy madarat. Aztán elugrottam enni, aztán benéztem édesapámhoz az irodájába, beszélgettünk a vizsgáimról, hogy mikor telefonáltunk utoljára Svájcba a mamámnak, milyen volt a szülinap a nagyszülőkkel, satöbbi, rágyújtottam előtte beszélgetés közben (először látta), de amilyen ügyes vagyok, idegesen a másik végét gyújtottam meg a ciginek. Kínos, de nem vette észre, gyorsan kidobtam, másikat vettem elő. Lehet, hogy tőlük is kapok majd valami munkákat, házak rétegrendjei alapján kell majd hőszámításokat, meg hasonlókat csinálnom, nem szeretem, de neki megcsinálom majd. Ma jött meg megint az A.m.o.r.c. Rózsakeresztesek csomagja, már belekukkantottam, de csütörtök a tanulás napja (ld. korábban). A szomszédok felhívtak ma, hogy szerdán este menjünk át hozzájuk vacsorázni - meglepő, de kellemes javaslat, amit természetesen nem lehet elutasítani. Jó békülési alkalom a becsöngetős műsor után (ld. korábban). Sikerült végre elérnem Viktort (Kacsa, ha olvasod - Neked is szól), aki múltkor nem volt velünk az osztálytalálkozón, most megbeszéltem vele, hogy csütörtökön átnéz hozzánk. Meg koncertje is lesz szombaton, arra is el kéne menni.

Itthon aludtam egy két órát, sajnos rémálmom volt, nem volt jó abból ébredni. Tanultam kicsit, meg hallgattam a Rádió Café ezoterikus műsorát (nem volt nagy szám), majd hallgatom éjjel a zene-összeállítást is, a.a. Judit már hozott át két kazettát az éjjeli műsor anyagával, és azok eléggé tetszettek.

Páran hiányoltátok a bukott angyalok történetét, lesznek is majd, csak szeretnék túl lenni a vizsgaidőszakon, és utána állok neki ezeknek a gyöngyszemeknek, hogy kiválogassam nektek a lencse közül :). Addig írjatok nekem e-maileket, a többi olvasóm is meg szeretném ismerni, nem csak az angyalos témában otthon lévőket, írjatok mondjuk a múltkor megpendített női orgazmus témájában, erről még úgysem mertem máskor, máshol értekezni, gondolkodni (erről beszélni, pahh, csinálni kell :)); szóval, ha valaki akar erről írni, bátran írjon. Akár nekem is :).

A keddem nem volt túl érdekes, tanultam főleg fejfájásig, hallgattam, ahogy a szomszédunk zongorázik, ilyesmi. Beszéltem az A.m.o.r.c. vezetőnőjével, meg egy-két haverral telefonon, tesómmal kajáltunk a szokásos helyen, végeztem a satöbbi dolgaim. Holnap szigorlatozom, kívánjatok sok szerencsét! (Rám férne végre).

Egy rövidke novella a múltból vagy a jövőből, jó szórakozást hozzá.

-----------------------------------------------------------------

Paul Kaison: A jósokról

-----------------------------------------------------------------

   - Ne prédikálj ilyeneket előre, Kai! - ráncolta össze a szemöldökét az Őrangyalom. - Mert egyszerűen nem éri meg! Híres világvége jósok nem léteznek.

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza.

- Egyszerű. Egyszer Altian bolygóján, a negyedik évezred vége felé közeledve, valóságos pánik tört ki a lakosság körében, mert önjelölt jósok a világ végét látták közeledni, ebben a kitüntetett időpontban. Alig lehetett őket meggyőzni arról, hogy mindez csupán babona, s hogy a világuk nem fog elpusztulni Hamuér hó kilencvenkilencedik napján... 

- És?

- S amikor ez a jóslat valóban nem teljesedett be, a pánikkeltőket egyszerűen meglincselte a tömeg. Viszont idekívánkozik még egy történet, hogy teljes legyen a kép. Három évszázaddal később, ugyanezen a bolygón, egy csatornában üldögélve egy boszorkány elvetette a mágikus pálcáit, s elborzadt: a bolygó szétrepedését, és széthullását olvasta ki belőlük. Eléggé megrémült, és igyekezett is figyelmeztetni mindenkit, de persze nem hittek neki. S amikor eljött a végzetes időpont, s a bolygó tényleg elpusztult, már nem maradt senki, hogy gratuláljon az asszonyságnak kitűnő jóstehetségéhez...

(sese, szombat, november 28, 1998)

és 2004. január 18., vasárnap

"Mindenkinek megvan a saját keresztje... Bármilyen periférikus, mégis különös hatással van a satöbbi-satöbbi, életre. Mi mind háttérszereplők vagyunk a másik életében, csupán csak feliratok. Körbe-körbe forgunk egy nagy keréken, amit annak idején életnek neveztek el."

"A bennszülötteknek is megvannak a saját gondjaik. Egyértelmű. Egyértelmű. Tigrisek a fák közt, csaholó kutyák... A középkorban mindenkinek aggódnia kellett a boszorkányok és koboldok miatt. Igen. És ez az izé folyton emészt minket. Ez a valami. Nem is tudjuk... Mármint miért gondoljuk, hogy a világ összes hadura, halálra töri magát azért, hogy legyen kéznél pár vegyi fegyvere... Legyen kéznél... pár vegyi fegyvere... Tömegpusztító fegyvereknek hívják őket, de nem azok! Nagyon-nagyon válogatósak a vegyi fegyverek, nagyon vigyáznak, hogy mit pusztítanak el. Kiiktatják az embert, és megkímélik a tárgyakat. Imádják... a tárgyakat. Te meg én, elpatkolnánk. Gáz, bumm, vége... Miközben mások, a régebbi emberek, az őseink, felnézhettek a Mennybe, ami az elméjükben élt, és ott lakott benne ez a... gondolkodó, elmélkedő tudat, talán kissé kiszámíthatatlan és haragos, de... örökké ott volt. Odafönt. És egyfolytában figyelt. Nekünk meg... remeték jutottak és tévésztárok... valamint, politikusok. Akik életről-halálról döntenek a média-tanácsadók javaslatai alapján. Ah... ez... Ennyi jutott!"

"Bonny... Eleven ember vagyok, tudod? És... nem valami nyavalyás szereplő a tévéből, érted? Eleven ember vagyok... Te is tudod, tisztában vagy vele... én csak... Szopd le a faszom és kész, szopj már le, szopj le...!"

"Jól van. Azt szeretnéd, ha rendesebb lennék? Azt mondom, azt mondom... nem! Légy keményebb, hidegebb!  Legyél kőszikla... vagy poliuretán. Azt tanácsolom. Azt mondom légy egy tárgy... és élj!"

"Volt már olyan érzésed, mintha a... a... gondolataid... öö... különálló telefonfülkék lennének egy hatalmas... öö... lakatlan áruházban, ami a fejed? Érezted már valaha?"

"Ahh, nem érzem, hogy szeretnek. Még akkor is, ha netán szeretnél. Nem érzem... Nem én. De azt érzem, hogy rosszul vagyok, érted? Érted amit mondok?"

- satöbbi-satöbbi. Zűrzavar

Na, leírtam egy részt a filmből, a sok baromságból egy részt, amelyekben vannak dolgok, amik megérintettek engem ebben a satöbbi-satöbbi életben, és a filmben jól elő lettek adva. Én is utálom a híreket, Amerika állandó félelemkeltő médiavilágát, amit a Kóla, puska, sült krumpli c. filmben is jól meg lehetett figyelni. Nekem is bajom van az olyan emberekkel, akik csak egy szerepnek gondolnak engem, a saját életük szánalmas kis mellékszereplőjének. És végül, az elmúlt időszak abszolút erről szólt, hogy pörögtünk Ubielen, filozofáltunk, mászkáltunk, és olyanok voltunk, mint ők. Nem is szólva arról, hogy én is mennyire szeretem és vonzódom ahhoz, amit a múltban az emberek átélhettek, a másik világokban való lebegést, az Isten keresését, az örök víziókat, bölcsességeket, satöbbi. És nem ez a... médiagenya szar világ volt. Ennyi jutott.

Na, elmegyek boltba, beszerzek ajándékot nagypapinak, eszünk finomakat, ellazulok és boldog leszek kicsit közöttük. Sziasztok.

Nagyszülőknél a szülinapi találkozónk elég jól sikerült, egyértelműen kellemesebb témákról volt szó, mint múltkor, inkább pozitív dolgokról beszélgettünk. Kaptunk húsos kiflit, gyümölcssalátát, túrós zsemlét, bort, pezsgőt, satöbbi. Nagypapám sokat mesélt a múltjáról, higgyétek el, neki van miről. Nyilvánvaló személyiségi jogok okán most nem idéznék semmit ezekből, csak annyit mondok, hogy most nem a hosszú háborús kalandok, hanem egy hosszú utazás története volt a téma, sok kellemes momentum felidézésével. Örültek az ajándékoknak, amit vittünk, de biztosan jobban örültek nekünk magunknak. 88 éves lett a nagypapám, tényleg már nehezen mozognak, mégis megint annyira el voltunk kényeztetve náluk, és én mindig meghatódom kedvességükön, erejükön, pozitív gondolkodásukon. Nagyon várják már a tavaszt, hogy kimehessenek Sukoróra a szőlőbe, ott szeretnek a legjobban lenni. Fontos pillanata volt az ünnepnek, amikor egy 8 éve írt versemet elővették a vitrinből, és fel kellett olvasnom. A 80. szülinapra íródott anno, és az egész egy őszinte szeretetroham tőlem, neki. Állítólag ki lesz téve bekeretezve a falra, mindegy, már annak is örülök, hogy ő, aki több tucat verset tud kívülről, és minden mostani beszédébe is bele-belefűz verseket és idézetek, ennyire becsüli ezt a korábbi versem. Igazi elismerés. Jó volt tehát, jól éreztük magunkat, Isten éltessen szülinapodra nagypapa!

Onnan moziba mentem Ádámmal és D-vel, pár percre Pancho is feltűnt ott. A 13-at láttuk, hát, elég gáz film, nem csak lapos, primitív, hanem erőszakos és értelmetlen is. (Ugyanez a véleményem a Kill Billről is, de ez máshogy az). Nem is volt túl jó kedvem, amikor kijöttem onnan: ezek a filmek amellett, hogy úgymond bemutatják ezt a világot, akár még kritikus szemmel is, ez tökmindegy, a fiatalok számára ez legtöbbször máshogy esik le; hány olyan szemét került már a mozikból a köztudatba, amelynek következtében az erkölcs kicsit kevesebb lett, a drog meg több? Divat, kult, vagy csak a sötétség vonzása?

Ádám leugrott a villamosról, amelyre felszállt azért, hogy hazazötykölődjön. Inkább visszafordult, vissza hozzám. Úgy gondolta, igazi barátként viselkedik (és ez most nem D elleni kritika akart lenni :)), és mégsem hagy ott a buszmegállóban éjjel, cigivel a kezemben, az árnyakat hívva. Ki is léptem a pocsolyából, cigim is eldobtam, az árnyakat is elűztem, miközben egymás felé siettünk a kettes vonalán, hogy félúton találkozzunk. Hazataxiztunk, beszélgettünk. A.a. Judit is átjött hozzánk, ő is taxival, neki is köszönöm, hogy még éjjel megtisztelt minket társaságával. Bedobtunk két üveg bort, három Ubielt, megnéztük a Tales from the far side-ot, és beszélgettünk reggel hétig. Megnézhettem Judit képeit is, amelyeket az Ezeregyéjszakához rajzolt, meg kell mondanom, volt két kép, amelyiknél a padlóról szedtem fel az állam. El akartam kérni az egyiket, hogy bescanneljem és kitegyem ide, de elfelejtettem. Majd legközelebb. A románc sajnos nem folytatódott tovább, úgy tűnik Judit egyre jobban megszilárdítja félelmeit, egyre távolabb tolja a csábító boldogságcsápjaimat, a harmóniát, ami közöttünk volt. De szíve joga, én így is szeretem, még mindig értékes és érdekes gondolatokkal táplálja gondolatvámpíromat, és még mindig van néhány jó pillanat. Csak meg ne kattanjak :). Néhány gondolatfoszlány az Ubieles estéből (csak a könnyedebb témák):

• Kenguru+kígyó=ugrókötél, vakond+zsiráf=fúrótorony, satöbbi. (Mintegy komolytalanító hatással a köv. témákra).
• Az amerikaiakat sok féle félelem vagy vágyódás irányítja. Ilyen a Kóla, puska, sült krumpliban bemutatott félelemmánia, fegyvermánia, a sok filmben látott vallási fanatizmus, és a Jerry Springer showkban látott anyakomplexus is. Mármint :) az, hogy ennyi a dagadt nő, a legtöbbre meg sem lehet mondani, hogy hány éves (12-14 évesen úgy néznek ki, mintha 30-ak lennének), ott ülnek, és a sok barom ott harcol értük, meg verekszik. Komolyan, amikor a mozik mellé telepített klóngyárak ontják ki magukból az izmos machókat és a formás szőke cicákat, és ezeket látja az ember folyamatosan, hogyan viseli el az ottani férfi a borzasztó, otthoni valóságot? Csakis úgy, hogy a rengeteg pipogya amcsi férfinak legalább annyira van anyakomplexusa, mint vonzódása a sztárok, szexbombák iránt. (Ismétlem, ez is Ubieles gondolat).
• Beszélgettünk a női orgazmusról is, annak állandó misztifikálásáról, hogy hogyan törik magukat orvosok és férfiak, sőt egyes nők is társaik felé, hogy még jobban zavarba hozzák és idegesítsék a szebbik nemet. Hogy állandóan új jelenségeket hoznak fel, elértéktelenítve azt, amit a nő épp otthon az ágyában érezhet. Csórikám... mondják neki az újságok, könyvek, satöbbik, te csak azt érzed? Tegnap is hallottam egy nő szájából, hogy még sosem volt igazi orgazmusa. Megkérdezték tőle, hogy miért, még sosem volt olyan, hogy a csiklóját izgatták, és elment? De, mondta, az már igen, de hüvelyi nem... Vagy egy másik arra panaszkodik, hogy a férjével otthon nem találják a G-pontját, pedig rengeteget keresték már. Vagy az Interneten elkezdett terjedni a női ejakuláció fogalma / fikciója (?). Satöbbi. Szegény nők :). Pedig én látom, láttam, hogy amit megélnek, megéltek néha sokkal mélyebb, sokkal intenzívebb élmény volt, mint amit mi férfiak megélünk. Mégis mennyi itt is a médiagenyaság, a misztifikálás, a pánik, a szorongás... Szerintem tojjatok a többiek fejére, és élvezzetek nyugodtan úgy, ahogyan nektek jól esik :). (Nem kérek női demonstrációt a házunk elé - se tűntetést, se semmit. Köszönöm.)
• Ádám azt mesélte, hogy egyszer, amikor le volt törve, rossz kedve volt télen, a suliba belépve meglátott egy plakátot, és az O-kat 0-nak (nullának) látta...
• A 13 c. filmmel kapcsolatban kérdeztem őket, hogy emberek miért vagdossák meg a saját csuklójukat kisollóval 13 éves korban, mi ez az önsebzés, önkínzás? Két választ kaptam, jelzem..., nos, tudjátok, szóval ezt mondták: Mert így saját magukat büntetik, és kicsit drogszerű is a dolog: felmegy az adrenalin szint. Szerintem így is-úgy is undorító, nehéz, távol áll tőlem, aki egy injekciótól, vérvételtől elájul, hogy ilyeneket műveljek magammal. Ezért vagyok biztonságban annyi drogtól is.
• Végül a saját biztonságérzetemet hasonlítottuk össze a.a. Juditéval. Arra jutottunk, hogy én a biztonság alatt a párkapcsolat biztonságát, az otthon biztonságát értem, ahol a társadban megbízhatsz, satöbbi míg ő számára az nyújt biztonságot, hogy folyton a felszínen marad, nem mélyed el egy érzésben, kapcsolatban. Persze számunkra ez jó elmélet volt, de Juditnak nem tetszett túlságosan :). Mondta, hogy ő is igyekszik nem ilyen lenni, satöbbi, csak most épp nem megy. (Velem nem megy?)

Ádám korán reggel lelépett innen, mi d.u. háromig-négyig aludtunk (már nem emlékszem), aztán hoztam le Juditnak ilyen túrós zsemlét, aztán kisebb vitatkozás után lelépett (szokásos vita, alig értjük egymást, ha egymás és a saját szívünkről, lelkünkről van szó). Megkajáltam, megnéztem a Muppet Showt, megint ettünk, tanulgattam a holnapi kivitel 3 vizsgára, most blogot írok, lassan berugdosom magam az ágyba, és magamra maradok a démonaimmal. Jó éjt nektek is!

"Az életben vannak napok, és másnapok."

- Sese (jó régen mondtam).

Ez, a mai, olyan másnapszerű nap volt. Nem történt semmi túl érdekes, semmilyen káros szenvedélynek nem hódoltam, nem mentem ki itthonról. Édesanyámmal beszéltem végre telefonon (utoljára tavaly), meséltem neki sok mindent, mi van velem, milyen rendetlenség van itthon, miért tűnik olyannak az életem, mint egy mézbe és kátrányba ragadt légyé, miért nem tanulunk inkább, miért kell az a vízipipa, miért nincs egy normális barátnőm, vegyek példát az öcsémről, satöbbi. Pedig ma tanultam is, meg főztem is, meg mondom, senki nem volt itt, nem volt buli, csak gyümölcslevet ittam, és csak száraz tésztát vettem a számba. Tudom, uncsi, lapozzatok el innen, talán még a novellát olvassátok el, amit kiteszek ide. Legyetek jók, és drukkoljatok Ti is, hogy holnap izgalmasabb napom legyen: nagypapám 88. szülinapja lesz, és talán barátok is átjönnek estefelé. Na ennyi.

Ezt a novellát olvastam fel múltkor Ritának és Panchonak, jó volt mesélni nekik; most ide is kiteszem. Jó szórakozást hozzá.

-----------------------------------------------------------------

Paul Kaison: Egy pap kötelességei 

-----------------------------------------------------------------

I.

   Aki Isten igaz szolgája akar lenni, bizony nehéz életet választ magának. Igaz, rengeteg örömmel is jár ez a munka, de gyakran ránk vár a szomorú kötelesség, hogy egy élet végén elbúcsúztassunk valakit, akit felebarátunkként szerettünk, majd bizonyosságot adjunk másoknak Istenről, a hit, és a szeretet erejéről. Nagy a felelősség, ami a vállunkra nehezedik. Életünknek követendő példának kell lennie, főleg akkor, ha egy kis és viszonylag zárt közösség élén állunk. Nekünk kell képviselnünk az Isteni Igazságot, és a szeretetet is egyszerre. De mi van akkor, ha valami olyan dologgal kell szembenéznünk, amelyik bár szeretetreméltó, legalább is annak mutatja magát, mégsem egyeztethető össze mindazzal, amit Isten művének tekinthetünk? Mi van akkor, ha egy olyan cselekedetre kell elszánni magunkat, amely Isten nevében történik bár, mégis Isten alapvető törvényeibe ütközik? Többféle válasz adható mindezekre, s nekem választanom kellett közülük. Hogy jól válaszoltam-e, talán sosem fogom megtudni, csak majd ha az Úr trónja előtt számot kell vetnem életemről. Hogyan kellett volna helyesen cselekednem?

   Ősz volt, esős, borús, hideg ősz, a háború után. Igaz, városunkat elkerülték a jelentősebb hadmozgások, s halottjaink száma sem érte el a tizet, mégis kemény idők jártak mifelénk. Nagy hiánya volt az alapvető élelmiszereknek is, nemhogy a cipőnek, ruhának, kevés volt a munkás kéz, s nagy a nyomor. Ezért minden újabb halál újabb hosszan elhúzódó gyászt vont maga után, hisz legtöbbször még az alapvető kellékek is hiányoztak a szertartásokról; sokszor én is ingyen, kötelességből temettem, a halotti torok elmaradtak. Így a rokonok rossz lelkiismerettel, keserűen búcsúztatták halottjaikat; majd hosszú, néma szenvedéssel töltött hónapok következtek.

   Aznap éjszaka is temetni készültem: ifjabb Jim Wellton már ott feküdt fekete, díszes koporsójában a hűvös családi kripta előtt, arra várva, hogy felesége, és anyja érkeztekor örök nyugalomba helyezzem odabent, a számára épített fülkében, az apja mellett. Ott álldogáltam a csöpögő esőben, szörnyű lelkiismeret furdalás gyötört, s közben azt kívántam, bár ugorhatnék neki az ezüstveretes faládának, bár téphetném fel a fedelét, bár szakíthatnám fel a holttest mellkasát, hogy meggyőződhessem arról, hogy döntésem helyes volt-e, amikor Isten törvénye ellen cselekedtem. De mindezt pap és ember mivoltom miatt nem tehettem meg, így tehát maradt a csendes sírdogálás, a fázós, motyogó imádkozás, s a minden porcikámat átjáró iszony, ha Jimmy lőtt sebére kellett gondolnom, s arra a szörnyű golyóra, amelyik két nappal ezelőtt kioltotta az életét.

II.

   Kisvárosunk rendőrsége csak annyit tudott mondani a gyilkosságról, hogy az vasárnap történt, úgy este tíz óra körül, amikor az ifjú Mr. Jim Wellton kilépett a család kastélyából, s elindult a városka temploma felé, hogy szokásos heti gyónását elvégezze. S bár a templom csak öt percnyire volt tőle, többé nem érkezett meg. A tettes az egyik szűk utcácskán csapott le rá, rángatta be egy kapualjba, s lőtt egyenesen a szívébe. A rendőrséget én értesítettem, miután a fiú nem érkezett meg hozzám, s a már kihűlt testre, rövid keresés után az egyik ház belső udvarán találtak rá. Sem pénzét, sem más értéktárgyát nem vitték el, ezért Hill nyomozó bosszúra, a korábban kapzsiságáról hírhedt család elleni egyfajta leszámolásra gyanakodott, s azonnal fölkereste azokat, akiknek érdekében állt volna ez a gyilkosság. Vagy fél tucat személyt tartóztattak le aznap éjjel, és vitték őket kihallgatásra, tanúk után kutattak, minden környékbelit felkerestek, s engem is többször kikérdeztek. Tették ezt azért is, mert én szolgálhattam számukra olyan információkkal, amik a fiatalember szokásaira vonatkoztak, sőt, a gyónások intézésével tudomásomra juthattak olyan dolgok, amik segíthették volna a nyomozást. Természetesen ez utóbbiakról, a papi titoktartás kötelezettsége miatt semmit sem mondtam, de úgy éreztem, ezek nélkül is eleget segítettem nekik. Miközben ők engem kérdezgettek, én is próbáltam szófoszlányokat el-elkapni, hogy kielégíthessem kíváncsiságomat, így tudtam meg, hogy a gyilkos fegyver egy kis kaliberű, ócska pisztoly lehetett, bár ezt máig sem találták meg. De ezen kívül a nyomozás, kis város lévén, gyorsan haladt előre.

   Másnap reggel felkeresett az áldozat kisírt szemű édesanyja, hogy a várható temetésről beszélgessünk, meg arról, hogy milyen volt a fiú, mennyi mindent tett már városunkért, rövid élete ellenére is. Tény, hogy a srác követte apja öregkori példáját, és bőkezűen adományozott mind az Egyháznak, mind a háború sújtotta szegényeknek, ő építtette fel az új Városi Könyvtárat, díszíttette ki a Városházát, és még számos más építkezést, felújítást támogatott. Két éve házasodott - huszonegy éves korában -, feleségét nagyon szerette, sohasem csalta meg, sokat utazgattak a család korábban összeharácsolt pénzén, és tervezték a fővárosba költözésüket. Minden vasárnap eljártak a templomba, őszinte, szeretetreméltó úrnak ismerték az emberek, s neki már-már megbocsátották, hogy Welltonnak született. 

   Mert ez a név csak gonoszságot, irigységet, kizsákmányolást jelentett a városunkbelieknek, immáron két évszázada. Akkor ragyogott fel ugyanis a kisnemesi család szerencsecsillaga: a közeli hegyekben nyitott új bányájuk főnyereménynek bizonyult, mert csak úgy ontotta magából az értékes vasércet. Kibányászott készleteikből maga az állam is vásárolt, s a család rövid úton hatalmas vagyonra tett szert. Díszes kastélyt építtettek maguknak a város főterén, majd nyitottak egy hitel- és zálogirodát, később egy bankot, s ezek segítségével több generáció számára biztosították a gazdag, semmittevő, gondtalan létet. A Welltonok fokozatosan terjeszkedtek, hálózták be a várost, míg végül eljutottak odáig, hogy maguk soraiból választották a polgármestert, és ők jelölték ki a bírákat, s a soron következő rendőrfőnököket. Nevük rettegetté vált, hatalmuk megszilárdult.

   A polgármesteri címet apáról-fiúra örökítették tovább, s juttattak így évtizedeken át mohó, és buta embereket a város élére. A Wellton uraktól egészen az elmúlt öt évig semmi jót nem várhatott az ember. Addig csak egyetlen cél vezérelte őket, a vagyonuk megtartása, és lehetőség szerinti gyarapítása, így az emberek bizalmatlanok lettek velük szemben, egyre jobban utálták őket, s ahogy a vagyon, úgy az utálat is apáról-fiúra öröklődött tovább. A gyerekeknek elalvás előtt elmondott mesékben a Wellton urak jelenítették meg a világban terjengő igazságtalanságot, a tunyaságot, s ezen mesék hősei általában ellenük indultak szerencsét próbálni.

   S ez így ment volna talán az idők végezetéig, ha azon az öt évvel ezelőtti éjszakán, nem történik semmi különös, semmi az emberi ész számára felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan esemény. De azon a holdfényes éjszakán valami nagyon fényes, nagyon hangos, kutyaház méretű dolog zuhant le az égből, s vájt egy derékig érő krátert Welltonék kastélyának széles udvarába. A fényjelenségre sokan felfigyeltek, de a becsapódást követő földrengésre még azok is felébredtek álmukból, akik különben igen jó alvónak számítottak. Fél órán belül hatalmas csődület támadt a főtéren, és a kíváncsi emberek fáklyákkal a kezükben követelték az udvarba való bebocsátásukat. A kapuőrök eleinte tiltakoztak, de a tömeg végül elsöpörte őket; s ami a szemük elé tárult, az maga volt a legcsodálatosabb, leghihetetlenebb és legborzalmasabb dolog is, amit valaha láttak. A fémesen csillogó, közel gömb alakú test, ami a földbe fúródott mindenkit lenyűgözött, és döbbent hallgatásra késztette őket. De nem sokáig álldogálhattak ott, mert a Wellton család értesítette a tűzoltókat, és a rendőröket is, akik egy óra leforgása alatt hazakergették a hevesen ellenálló lakosokat, majd bezárták a birtokot, és állandó őrséget állítottak köré.

   Már akkor megindult a szóbeszéd, számos vicc, és pletyka született ekkor, s a legborzalmasabb közülük talán az volt, amelyiket csak suttogva merték továbbadni a városiak: mégpedig azt, hogy a Welltonékhoz, köszöntve embertelenségüket, maga az Ördög szállt alá vendégségbe, azon az éjszakán. Én magam is ott voltam a kráter mellett, én is láttam azt a csodálatos fémgömböt, s én sem tudtam mire vélni a dolgot, bár már akkor is számos kérdéssel ostromoltak a babonásabbak.

   A következő vasárnap tartott misén viszont kénytelen voltam felismerni, hogy a Wellton családból senki sem jött el, sőt udvariasan elutasították aggódó kérdéseimet, s ajánlatomat, hogy egyik nap ellátogatok hozzájuk, hogy az égi jelenésről beszélgessek velük. Tulajdonképpen arra kellett rájönnünk, hogy a család bezárkózott a kastélyba, és talán már sohasem fognak kijönni onnan. Ahogy teltek a hetek, és senki sem jelentkezett tőlük, úgy születtek ijesztőbbnél ijesztőbb találgatások az égi tárgy érkezésének lehetséges következményeiről. Egyre többen gyűltek össze éjszakáról éjszakára a főtéren, hogy hangosan hívják a bezárkózottakat, míg végül az egyik éjjel, hangos tiltakozásom ellenére, nekiláttak betörni az ajtót. Mivel az odaállított őrök sem tudtak semmit a bent lévőkről, némi ellenállás után félreálltak az emberáradat útjából. A beszakadt kapun betóduló emberek azonnal a kráter felé indultak, de amit találtak, illetve amit ott nem találtak, attól földbegyökerezett a lábuk. Ugyanis amikor odaértek, ahol a beszakadt földnek, vagy a fémes tárgynak kellett volna állnia, semmit sem találtak. A tárgy eltűnt, a gödröt gondosan betemették, sőt friss fűmaggal szórták be a területet...            

   De ezzel nem elégítették ki a kíváncsiságukat, sőt egyre szomjasabbak lettek az igazságra, így az udvarról az emberek a kastély felé indultak. Miután senki sem nyitott neki ajtót, bármennyit is dörömböltek, ezt is betörték, majd vadászkutyaként szóródtak szét a mesésen berendezett házban. Nemsokára meg is lelték a magyarázatot a család némaságára: mind az öreg Welltont, mind tizenéves fiát, mind az anyát eszméletlenül találták. Az apa és a fiú a lovagterem egy-egy karosszékében ült, fejjel az asztalra dőlve, az anya előttük hevert a földön. A cselédek bezárkóztak az alsó emeletre, s csak a rájuk kiáltott fenyegetésekre voltak hajlandóak előjönni. Siránkozva könyörögtek, hogy ne bántsák őket, semmit sem tudnak, nem ők tették ezt velük. Ők is úgy találtak rá az eszméletlen testekre az elmúlt éjjel, amikor a vacsorát szándékozták felszolgálni, s azóta azon tanakodtak, hogy elő merjenek-e jönni. Vallomásuk elég zavaros volt, így a megérkező rendőrök nyomban le is tartóztatták őket, majd nemsokára újra lezárták a házat. Az eszméletlen polgármestert, és családját a városi kórházba szállították, s az udvart, a tömeg könyörgésének engedve felásták, de ők sem találták meg sem ott, sem a kastélyban, a korábban látott fémes gömböt. Így mindenki zavartan hazament, s hamarosan újabb pletykák kaptak szárnyra...

III.

   Két majdnem teljes napot kellett várni, hogy az ájult Welltonék magukhoz térjenek. Addig szinte semmit sem tudtak velük kezdeni, csak különféle alapvető szereket adagoltak be nekik. Én többször is bementem hozzájuk, hogy hogylétükről érdeklődjek, és imádkozzak értük, s olyankor tisztán éreztem az orvosok körében dúló értetlenséget, és tehetetlenséget. Csak vállukat vonogatták szomorúan, ha az állapotukat kiváltó okot kérdeztem, ezért ők is ugyanannyira meglepődtek, mint én, amikor magukhoz tértek végre. Wellton úr, s fia már az ébredést követő órában teljesen jól volt, olyannyira, hogy ha nem láttuk volna őket ájultan, el se hittük volna róluk, hogy azelőtt bármilyen bajuk lehetett. De az anyát benn kellett tartani, mert őt még napokig szörnyű fejfájás kínozta.

   A kórházból kiengedett urat, és fiát azonnal tucatnyi újságíró, s kíváncsi bámészkodó fogta közre, ahogy hazaindultak, így csak a kint várakozó rendőröknek köszönhették, hogy végül is biztonságban hazajutottak. Sem akkor, sem később nem árultak el semmit a házban történtektől, de a háziorvosuk, akit akkor fogadtak fel, kiszivárogtatta, hogy a két férfi heves amnéziában szenved. Miután az anya is újra mellettük volt, azt hittük minden vissza fog kerülni a régi kerékvágásba, s többé egy szó sem fog esni a történtekről, de nagy meglepetésünkre nem ez történt.

   Az öreg Wellton és fia ugyanis drasztikus módon megváltozott. Első cselekedetük az volt, hogy eladták a bányájuk felét a városi tanácsnak, s így a gazdag haszonból a lakosság is részesült. Ezután támogatni kezdték a helyi iskolákat, könyvtárakat, pénzükön felújították az utakat, rengeteg rádiót ajánlottak fel a szorgalmasabb hivatalnokoknak, három helyre is bevezetették a távírót, később a telefont, s szinte a világon elsőként nyitottak ingyenkonyhát a szegényeknek. A város lakói először húzódzkodtak attól, hogy megköszönjék Welltonéknak a jócselekedeteket, sőt, sokáig újabb ármányt, csalfa lekenyerezést véltek a dolgok hátterében; de miután semmi nem történt, ami a régi rendre utalt volna, kénytelenek voltak elfogadni, hogy Welltonék megváltoztak.

   Én is megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor vasárnaponként, sőt később más napokon is, újra megpillantottam őket a templomban buzgón imádkozni; s boldog voltam, hogy megérhettem, hogy az esti mesék is megváltozni látszottak. Lelkem mélyén úgy gondoltam, Isten újból bebizonyította, hogy a világ jó, s sokszor a legkapzsibb fösvényekből lesznek a legbuzgóbb hívők. S amikor az utcákon fülembe jutottak a találgatások, a fémgömb kilétét illetően, azon vettem észre magam, hogy csatlakoztam azokhoz, akik azt állították, Isten jele volt az, vagy Isten büntetése, ami megváltoztatta a város urát. Égi tárgy, ahogy korábban neveztem, égi jelenés, Isteni csoda.

   S egészen addig ez is maradt a véleményem, amíg az öreg Wellton egy szörnyű balesetét követő halála után két hónappal, meghalni készült a háziorvos is, s magához hívatott halálos ágyához, hogy még utoljára meggyónhasson nekem, s feladhassam rá az utolsó kenetet. Akkor viszont olyan dolgoknak lettem tudója, amiket sohasem lett volna szabad megtudnom, hogy megőrizhessem papi méltóságom, s hitemet Isten teremtéstörténetében, s az ember felsőbbrendűségében. A háziorvos utolsó szavai, amit a röviddel később beálló halála előtt elsuttogott, viszont egy világot romboltak le bennem, s kétkedő arckifejezéssel, de remegő térdekkel kellett elhagynom a gyászoló házat.

   Dr. Gillys, a család fogadott orvosa volt az egyetlen személy, aki Welltonék kórházból kiengedése után az egészségükkel foglalkozhatott. Feladatát szigorú titoktartás mellett kellett végeznie, s attól a naptól fogva csak egyedül ő vizsgálhatta meg, vagy ápolhatta őket, bár ez utóbbira az elmúlt öt év alatt egyszer sem volt szükség. És éppen ez az ami nyugtalanította a háziorvost, meg azok a különös felfedezések, amiket az apával és a fiúval kapcsolatban tett. Dr. Gillys keményen szorította a csuklóm, ahogy közelebb húzott engem az ágyához, s amikor a fülemet egészen a remegő ajkaihoz szorítottam, csak akkor árulta el ezeket az embereknél nem tapasztalható furcsaságokat.

   Egyik ilyen megdöbbentő tényre akkor derült fény, amikor Mr. Wellton, az idősebbik, véletlenül megvágta magát egy családi ereklyének számító díszkarddal, amikor fiával a régi lovagteremben voltak. A fájdalmas kiáltásra odasiető orvos - aki az alkalmazásának napja óta ugyancsak a kastélyban lakott - esküdni mert volna rá, hogy a sebből kék vért látott kicsurogni, s nem vöröset. Kék vér? - kérdeztem magamtól később, amikor már otthon hevertem hűvös padlásszobámban. - Mit akart ezzel mondani Gillys? Csak nem a nemesi vérre célzott? S még ott a másik meglepő felfedezés, amit az orvos akkor tett, amikor az első éjszaka lelopózott a fiú szobájához. Erre azért kényszerült, mert képtelen volt elaludni annak horkolása miatt. Állítólag, amikor belépett a szobába azt vette észre, hogy a fiatalúr halál sápadt, s enyhén verejtékezik. Ezért az orvos az ágyához ugrott, s igyekezett megmérni az alvó pulzusát. Azt elég gyengének érezte, ezért fejét annak mellére hajtotta, hogy hallja a légzést és a szívverést, s ekkor ijedten kapta fel a fejét, s még a fiúnál is sápadtabban rohant fel a szobájába, hogy visszafeküdjön aludni, és kiverje a fejéből az egészet. Ugyanis akkor hirtelen úgy tűnt neki, hogy a szívverést a fiú mellkasának jobb oldaláról hallja, s nem a balról!

   Dr. Gillys ismerte a fémes gömb történetét, hisz ő is ott állt az udvaron, amikor a kíváncsi emberek a kráter szélén álldogáltak, s tisztában volt a család eszméletvesztésével is, ezért a két anatómiai eltérés érthető módon felizgatta a fantáziáját. Jobban kinyitotta a szemét, igyekezett mindig a család sarkában maradni, s két év kutatás után szilárd meggyőződésévé vált, hogy a fiú és az apa szervezete eltér az emberi normáktól. Mrs. Wellton testét, bár kevesebb alkalma volt megfigyelni, rendben találta. Bár a haldokló orvossal nehezemre esett vitatkozni, mégis figyelmeztetnem kellett rá, hogy fennáll a lehetősége annak is, hogy téved. Hisz a kék folyadék, ami a volt polgármester kezén volt, lehetett valamilyen tisztítófolyadék is, amivel a kardot kezelte; és az éjszakai esetnél sem lehet biztos, hogy a sötétben hova helyezte a fülét a fiú mellkasán. De ő még jobban megszorította a karomat, és zavartan bevallotta, hogy alkalma volt a két férfit másképpen is megfigyelni, s bár ezekre nem tért ki, leszögezte, hogy ezek is csak azt bizonyították, hogy azok nem egészen emberek. Miután értetlenül néztem rá, megvonta a vállát, s azt suttogta, hogy étkezési szokásaik is nagyon különböztek a megszokott nyugatiaktól. Nem tudtam mit feleljek, próbáltam mindezt a közeli halál lázálmainak rovására írni, de be kell vallanom, hogy nem hagyott nyugodni a kérdés.

   Miután az orvost is eltemettem, elmentem a néhai polgármester nemrégen felépített kriptájához, s egy éjszakát merengtem a kőkoporsó előtt. Láttam magam előtt a megjavult embert, a megtért bárányt, a város jótevőjét, visszagondoltam bölcs szavaira, a Welltoni-hagyomány megszakítására, néztem a holdat, a csillagokat, s reggel boldogan tértem haza: tudtam, semmi komoly alapja nincs Dr. Gillys feltételezéseinek.

IV.

   De egy hét elteltével meglátogatott Guldin asszony, Mr. Wellton özvegye, hogy a férjéről beszélgessünk, s ekkor önkéntelenül is kiszaladt a számon egy kérdés, ami arra vonatkozott, hogy ő milyennek élte meg az öreg hirtelen megváltozását, megjavulását. Ekkor a feleség egy pillanatra elcsendesedett, de amikor zavartan bocsánatot akartam kérni, pironkodva bevallotta, hogy számára tulajdonképpen nem csak pozitív hatással járt az a változás. Itt valószínűleg arra célzott, hogy a férj szent élete alatt elhanyagolta őt. Ekkor szinte észrevétlenül lopództak be gondolatiam közé Dr. Gillys aggályai, s azon vettem észre magam, hogy már olyan dolgok után érdeklődöm, amihez tulajdonképpen semmi közöm, s úgy kellett éreznem magam, mint aki visszaél lelkipásztori létével. De az özvegy válaszai nem tudták elcsendesíteni a fel-feltörő kételyeimet, sőt az éjszakába nyúló beszélgetés végén arra kellett rájönnöm, hogy tulajdonképpen pont azt hallottam tőle, amit nem akartam. Lényegében félénken bevallotta, hogy férje teljesen megváltozott az eszméletvesztés után, s bár arra nem emlékszik, mi történt a gömb megérkezését követő hetekben, azt azért jól tudja, milyen volt a férje azelőtt, hogy az a valami becsapódott az udvarra, s meg kell mondania, egészen más volt. S nemkülönben a fia. - tette hozzá.     

   Így esett, hogy egy újabb éjszakát átvirrasztottam a kriptánál, s reggel már egészen máshogy értelmeztem azt a mondatot, amit házvezetőnőm, s a kis templomunk tisztán tartója mondott akkor, amikor Mr. Wellton megnyitotta a városi ingyenkonyhát: „Azóta az égi jelenség óta, mintha Mr. Welltont kicserélték volna...” Milyen találó mondat, gondoltam akkor is, s most beleborzadtam, hogy ez a mondat milyen új értelmet nyert. Fejemben kétségek voltak, éjjelente nyugtalanul forgolódtam az ágyamban, s álmaimban sokszor láttam az Ördögöt, amint alászáll a Földre, s elfoglalja a volt polgármester helyét. Nappal, ébredésem után sem szűntek meg az effajta gondolataim, s akkortól kezdtek rendszeressé válni az éjszakai temetői látogatásaim. Így sokszor nappal kellett bepótolnom az elmaradt pihenést, ami ahhoz vezetett, hogy sokszor bizonyos kötelességeimnek sem tudtam eleget tenni, s ezzel együtt egyre többen súgtak össze a hátam mögött.

   Először csak a megváltozott Wellton szellemének adósaként tekintettek rám, akit megrendített annak hirtelen halála - egy tehervonat ütötte el egy utazása során -, s számos jótéteményéért példamutatóan imádkozom lelki üdvösségéért. Később értetlenség fogadta temetői kísértetjárásomat, álszent képmutatásnak bélyegezték túlzott tiszteletemet - hogy ezzel is több pénzt szerezhessek Mr. Wellton fiától, Jimtől, az új polgármestertől. Ezt az utóbbi állítást alátámasztani látszott az is, hogy a hálás fiú ettől kezdve sokszor jött el hozzám beszélgetni, néha velem virrasztott odakint, és vasárnap esténként eljárt a templomunkba gyónni. Az is igaz, hogy mindezen alkalmakkor én feltűnően udvarias voltam Jimhez, és lehetőség szerint igyekeztem minél hosszabb beszélgetésekbe bocsátkozni vele, de az igazság az, hogy mindezt csak azért tettem, mert többet akartam tudni Dr. Gillys felfedezéseinek igazságáról. S sajnos arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a fiú is egészen más, mint amilyen az égi tárgy érkezése előtt volt, s ez napról-napra erősebb szorongást ébresztett bennem.

   Kis „csapdákat” készítettem a fiú számára, kis próbákat, amivel bizonyítani akartam magamnak, hogy a fiú nem az, akinek mindenki gondolja. Politikai vitákba bocsátkoztunk, filozófiai és vallási elmélkedésekre invitáltam, elbeszélgettünk a történelemről és az irodalomról, végül a magánélet problémáiról, s amikor egy-egy ilyen napnak vége szakadt, éjszaka a kriptánál ücsörögve gondoltam végig az elhangzottakat. Az előbbiekről elég sokat tudott, ügyesen vitatkozott, de nem lehetett nem észrevenni, hogy kissé cinikus hangvételűek a magyarázatai. A nagy eszmékről, elméletekről félvállról beszélt, az idő múlását furcsán semmibe vette, tér és idő számára látszólag nem jelentett nagy problémát. Furcsa volt mennyit tud, talán túl művelt volt mindahhoz, amilyen idős volt, persze, az is lehet, hogy mindezt csak én magyaráztam be magamnak. Cinikussága, lezsersége is következhetett volna fiatalságából. De nekem mindez csak erősítette gyanúmat, hogy Jim nem Jim, talán nem is ember, csak valami, ami a fémes gömbbel egy időben érkezett.

   Ezért elhatároztam, hogy eljött a főpróba ideje, elhívtam magamhoz ebédelni. Gyümölcsöket is felszolgáltam a végén, és felajánlottam, hogy meghámozom őket neki. Egy kis kést vettem elő, és a tányérja felé hajoltam. Mikor már majdnem elkészültem egy almával felé nyújtottam, de úgy, hogy közben még vágtam rajta egy-kettőt. Ó, Istenem minek lettem tanúja, amikor tettetett ügyetlenséggel belevágtam az ujjába!  Ó, Istenem bocsásd meg nekem mindazt, amit ettől a pillanattól kezdve tettem!

   Az ebéd után elsiettem a templomba, s ott egész nap remegve imádkoztam elengedő erőért, hogy számat betapaszthassam, szememet becsukhassam, fülemet bezárhassam mindaz elől, ami ennek a dolognak a közelében még rám vár! Hogy erőt adjon, hogy kitartsak, amíg él ez a valami, hogy senki más meg ne tudjon semmit, hogy természetesen tudjak viselkedni, amikor az a valami a közelemben van, amikor a templomban, az Isten házában ül, amikor Urunkkal összeegyeztethetetlen a léte, ami tagadása mindannak, amit eddig a világról tudtam.

   Imám egy pár hónapig védett meg csupán. Amikor a fiú a városba hozta mennyasszonyát, akit már több mint egy éve ismert, ismét elbizonytalanodtam. Az esküvőjüket én tartottam, és az az igazság, hogy a szertartás után olyan rosszullét fogott el, hogy menten vissza kellett vonulnom hűvös padlásszobámba. Csak meredtem magam elé órákig, míg végül valamilyen erő felkapott, s azon vettem észre magam, hogy a több hónap nyugalom után, ismét a temető felé veszem az irányomat.

   Két év szenvedés, két év nyomorúság következett ezután, minden hónapban legalább egyszer a temetőben virrasztottam, de legtöbbször csak a szobámban feküdtem mozdulatlanul. Eljött a háború ideje is, és ekkor felcsillant egy apró reménysugár, ami változást hozhatott volna: a fiút elvitték katonának. De másfél év után visszajött, épen s egészségesen, hiába könyörögtem hősi haláláért.

   Apátiába estem, és már a temetőbe sem jártam ki többet - miután elterjedt a városban a hír, hogy valaki az egyik éjjel betört a Wellton család kriptaépületébe, feltört egy sírt, minek következtében eltűnt a két éve halott volt polgármester, Jim Wellton apjának holtteste. Igaz, pár nappal később viszont valaki megtalálta a csontokat a városka szélén, egy földhalom alján, s azóta visszatemették már, de az események után oda nem tudtam visszatérni többé.

V.

   A sír előtt álltam a csöpögő esőben, s vártam, hogy megérkezzenek. Guldin asszony, az öreg Wellton özvegye, Jim mamája és Laura Pizzt, Jim fiatal felesége. Megvallom, az esküvő óta nem is láttam őket, csak a néhai fiú követte az öreg Wellton templomba járási hagyományát. Igazából most sem kívántam látni őket, kisírt szemüket, görnyedt hátú testüket, kezet tördelő szomorúságukat, legszívesebben én is meghaltam volna itt helyben, mint a legyilkolt fiú. Ó, Istenem mit tettél velem?

   Miért ez a sors, miért ez a végzet? Jól döntöttem-e? Nem, biztosan a pokol tüze vár rám. Miért kellett meghallgatnom a háziorvost, miért hittem Guldin asszonynak, miért állítottam csapdát a fiúnak, miért vágtam meg a kezét? Ó, miért nem adtál elég erőt, hogy elviseljem mindazt, amit tapasztaltam? Zuhogó esőt akarok! - néztem fel az égre. - Villámokat, vihart, tomboló szelet, hogy a borzasztó tetteim jelentőségét, gonoszságát jelezzék a világnak, hogy a pokoli szimfóniát keserű hanggal kísérjék most, s hogy ne maradjak magamra ebben a szörnyű órában, mikor szembenézek mindennel, ami volt.

   Ott jönnek. Csak ketten vannak. Ebben az időben senkinek nem akaródzott eljönnie. Bár az egész város méltán sirathatná a dicsőséges Welltonékat, mégsem jött el senki más. Ez most már csak a mi hármunk dolga. Ideérnek, fekete ruhájukban szinte láthatatlanok a csillagtalan, felhős egű éjszakában. Velem együtt siratják a fiút.

    Ó egek! - borzadok el hirtelen, ahogy végignézek rajtuk. - Nem, ez nem lehet! - kiáltok fel öntudatlanul, megszakítva a gyász illő csendjét. - Miért akkor az áldozat?  Mikor lesz ennek vége?

    Elborult aggyal futok el onnan. Többé vissza sem nézek. Csak futok. Ugyanúgy, mint amikor egy hasonló csillagtalan éjjel futottam ugyanitt, azon a napon, amikor valaki feltörte... Amikor feltörtem a családi kriptát, hogy a kezeim között lássam a bizonyítékot Wellton nem emberi voltára. De a szétporladó csontok nem adták meg a választ, és én eldobtam azokat. Csak a fiú kék vére volt szilárd bizonyíték, a kis kés által ejtett sebből kicsorduló kék színű vércsepp. Ezért öltem meg tehát? Ezért húztam be a kapualjba, amikor ő a templomba tartott? Lőttem le közvetlen közelről? A gyilkosság után nem volt erőm, hogy jobban is megvizsgáljam a holttestet. Ó, még korán dobtam a folyóba az öreg pisztolyom! Laurának gömbölyű a hasa. Terhes. Kit, vagy mit fog a világra hozni?

(sese, csütörtök, október 08 - péntek, október 09 - szombat, október 10, és csütörtök, október 15, 1998)

(A fenti képet én készítettem egy korábbi ArchiCad tervemből).

és 2004. január 14., szerda

"Az álmatlanság éjszakája"

"Tessék, ez... most mit kellene éreznem? Mi tartozik rám ebből? Legyünk inkább tárgyak, satöbbi... Ennyi jutott!"

- Zűrzavar

Alig egy órája keltem fel (blog írás kezdete: d.u. hat óra), egy nagyon hosszú álmatlan, összebújós éjszaka után, amely egyenes következménye a korábbi eseményeknek, jó volt, de vége lett, és nem lehet tudni, lesz-e valaha folytatása. De kezdjük az elején...

Tegnap (keddről szerdára virradó éjjel) Panchoval hajnali fél ötig beszélgettünk Dark Sun világáról, aztán elaludtunk. Reggel csengett az órám, hogy felkeltsem őt, fel is ráztam, de utána azonnal visszaaludtam. Koradélután konstatáltam csak, hogy sikerült ennyi után elindulnia vizsgázni. Az megint más kérdés, hogy három óra alvás után eléggé ki lehetett, így nem sikerült a szigorlata. Átjött D, hogy bescannelje a korábbi terveit, portfoliót szeretne csinálni belőlük. Én egy idő után magára hagytam (egyedül a házban), ez hiba volt, de akkor még azt hittem, csak enni megyek a Bajor sörözőbe Panchoval, a.a. Judittal, és még egy sráccal. Fura, hogy ennyi ehhez hasonló kimenetelű eset után még mindig naivan hihetek abban, hogy csak kaja, és kész. Utána meg az öcsémmel akartunk DVD-ket vásárolni. Aztán minden máshogy alakult, nagyon súlyos ivászatba torkollott az egész, aztán az éjszaka...

Úgy kezdődött, hogy rendeltem kaját, persze ittunk is, és közben derült ki, hogy öcsém nem ér a Mammutba három körül, ahogy eredetileg kitaláltuk, hanem csak valamikor hétkor, vagy később, mert a vizsgájuk végén majd egyszerre adják vissza az indexeiket. Így az idő megnyúlt, egyszerre nem kellett sietni, és éreztem, hogy a délutáni tanulás lehetősége is egyre inkább halványodik, eltűnik. Egymás után ittuk a beherovkákat, borokat, gin tonicokat, felfaltam egy csomó citromkarikát, hajtogattam három origami madarat, egyre többen voltunk, és lassan előjöttek az első parák. D például befejezte a scannelést, Pancho még nem akart átmenni hozzánk a cuccaiért, öcsém pedig még nem volt kész. De kulcsot sem hagytunk otthon, így D nem is tudta volna bezárni a házat. Így hátul a teraszon ment ki, és átmászott a kerítésen. Addigra már felhívtam a szomszédokat is, hogy nézzenek a házra addig, amíg haza nem jut az öcsém. De ezeknek a letárgyalása, elrendezése részegen majd egy óráig tartott, többször le akart merülni a telefonom közben, folyamatosan le akartam lépni inkább, hogy bezárjak, de Judit marasztalt, ugyanakkor csak Panchoval beszélgetett, ezt sem értettem, satöbbi. Szóval para volt, feszült volt a helyzet, és erre csak ittunk és cigiztünk, nyilván így nem oldódnak meg a dolgok. Amikor már mindenki okkal haragudhatott rám, akkor léptem le olyan nyolc-kilenc körül, hogy a Mammutban és a MOM-ban körülnézzünk öcsémmel DVD ügyben. Judit akkor is kérte, hogy maradjak még, de addigra elég rossz kedvem lett, öcsémet D és a szomszédok után nem akartam ugráltatni vagy magára hagyni - D-nek üzenem, hogy sajnálom, hogy megint kicsúszott a kezünkből az irányítás, majd üljünk le beszélgetni egyik este -, és ha maradok sem történt volna semmi több annál, hogy tovább iszunk, hogy én a sarokban ülök összegömbölyödve, így inkább leléptem. Tesómmal csak a Gyaloggaloppot találtuk meg, röhej, hogy a többi DVD, amiket kerestünk, egyik helyen sem voltak megtalálhatóak.

A vásárlás után tudtam meg, hogy Pancho közben átment hozzánk, és aludni készül, öcsém meg áthívta a barátnőjét. Ekkor döntöttem el, hogy én is áthívom a.a. Juditot. Hogy hogyan és miért egyezett bele, azóta sem tudom (már otthon volt a hívásomkor), de úgy gondolom, hogy nem az én vonzerőm, vagy meggyőzésem játszott szerepet ebben, inkább valami otthoni probléma, illetve a sok ital talán, ami mindannyiunkban ott lötyögött már rendesen (igazából ez így mind együtt, és azóta azt is tudom, mi volt az otthoni baj, de erről inkább nem írnék). Szóval átjött, addigra bontottunk pár üveget Panchoval otthon (bor vége, pezsgő), hallgattuk a zseniális és szép Deep Purple számot, a Sometimes i feel like screaming-et (Purpendicular album 4-es száma). Tesómék is csatlakoztak hozzánk, Judit hozott még egy üveg bort, az is le a torkokba, beüzemeltük a vízipipát, füstölőket, adtunk hozzá cigifüstöt, amíg majdnem meg nem fulladtunk. Egy hosszabb hülyülés után újra fogyatkozni kezdett a társaság, tesómék felmentek, Pancho időnként elaludt. (Nem csoda a három óra alvásával). Főztünk egy csomó teát, és innentől jött Az álmatlanság éjszakája. Kicsit sok teát ittunk meg ugyanis... Még a Panchóét is, amit mint beteg kapott tőlünk, de amit végül nem ivott meg, mert megint elaludt. Ezek fél literes bögrék, és négy adagot, vagy még többet csináltam fejenként. Közben kint ültem az ablakpárkányon, végre este volt, kevés csillaggal, sötétzöld fa az utcán, néhány állat, a ködbe burkolózó Hold, az én közegem. Eregettem a füstöt, mint valami kölyök sárkány, és próbáltam Juditra hangolódni.

Annyit tudtam csak, hogy tetszik nekem, ha csendes, és kinyílik az aurája (ahhoz hasonló, mint ami nekem van akkor, ha prófétásdit játszom), illetve akkor, ha valami szépről mesél nagy lendülettel. Szeretem a zenéit, csak azt nem, amikor túl hevesen rajong értük. Szeretem a gondolatait, amik nekem, a gondolatvámpírnak igazi csemegék. De nem szeretem a homályt, ami körülötte lebeg, a kis démonocskákat, akik követik őt. Nem ismerem a múltját, a jövőjéről meg úgy érzem, nem nekem való; nem ismerem a sok barátját, a rengeteg helyet, ahol esténként van, a mániáinak rendszerét, satöbbi. De akkor is, tegnap este volt köztünk egy vibrálás, egy különleges egymásra hangoltság, és ha akármelyikünk is egy kicsit jobban akarja, hogy legyen is belőle valami, reggelre nem csak zavart, félmosolyos barátok maradtunk volna, hanem egy pár, persze milyen pár... :) Kattant, parázós próféta és a hasonlóan kattant csendes káoszangyal. Azért egy hónap erejéig lehet, hogy kipróbálnám :). Durvák lennénk együtt, egész társaságokat, baráti köröket tudnak letarolni, vagy totál magunkhoz vonzani... Amíg fel nem emésztenénk egymást.

Szóval ott pörögtünk a teabeöntésünk után, Pancho ott horkolt a háttérben, a küszöbön ültünk, és beszélgettünk. Nagyon sok mindenről meséltem neki, a családomról, a problémákról, az Ausztriai internátusról, ahol kiskoromban voltam, az első barátokról és szerelmekről, a volt barátnőmről, teljesen belejöttem, hangom lágyan rezgett, Judit figyelt, fejét combomra hajtotta, kedvesen közbeszólt néha. De az a lényeg, hogy értettük egymást, a gondolataim átmentek, viccelődtünk is, satöbbi. Jó volt.

Aztán lementünk az alsó lakásba, hogy átvegyem a kazettát, amin azok a keleties-belassult zenék voltak. Ittuk a teát, egyre jobban reánk telepedett az éjszaka, és a közös együttlétünk varázsa. Fél nyolcig akart aludni, aztán betelefonálni az egyetemre, hogy mégsem megy acél vizsgára. De nem tudtunk elaludni :). Nagyon sokáig nem. Ott volt a zene, néha fel is nevettem az ötletes megoldásokon, bravúrokon, ott volt a tea, ami miatt kalapált a szívem, ott volt a forró pokróc, ami kettőnket borított, a szőrmók kis szörnyeteg (kis plüssállatka), amit azért adtam Neki, hogy az vigyázzon rá, és ő mellettem, hátunkon feküdtünk, és beszélgettünk tovább. Folyamatosan viccelődtem, de jó kis poénok voltak, magam is büszke vagyok magamra utólag, olyan aranyos volt minden. Az én mániáim megtárgyalása következett, elmeséltem, miért maradtam olyan sokáig szűz, milyen szexisten lettem viszont ezek után, milyen rossz szokásaim vannak, és milyen jók. Sokat beszélgettünk a sötétben, alváshoz vetkőzve, zenével a háttérben. Ellazultunk, Judit sem parázott már annyira tőlem, illetve a saját érzelmeitől. Kezeink mintegy véletlenül egybekulcsolódtak a szőrmókon, majd az állatkától függetlenül, később, távolabb is párszor. Sokáig fogtuk egymás kezét a pokróc alatt, volt néhány meghitt simogatás, hajba túrás, itt-ott lágy érintések. De nem vált túl szexuálissá a dolog, én is azon vettem észre magam, hogy az ilyenkor szokásos reakcióimat mintha eltemették volna, inkább meghitt volt, kellemes, laza, következmények nélküli, mégis olyan mély, meleg kútba húzó, zuhanós, izgalmas, ott volt a nagy lehetőség is állandóan, hogy több lesz belőle.

Hét körül aludt el, én felmentem Panchohoz, amikor hallottam, hogy mozog; de ő csak köszönt, majd visszafeküdt. Fél óra múlva fel kellett keltenem Juditot, hogy betelefonáljon a suliba lemondani a vizsgát. Aztán visszafeküdtünk. Többször elaludtam rövidebb időre, de összességében nem sokat aludtam. A zene végtelenítve volt, elég halk volt, de azért zavart kicsit. Az ágy is gáz volt kicsit, Pancho köhögött néha fent, Judit horkolt néha mellettem, satöbbi. Dél körül megint kelteni kellett a leányzót, hogy elmenjen a suliba az értékelésre, de ezt inkább kihagyta. Alvás. Engem megint hangos csengetés ébresztett, ez a jelenség, átok, hosszú idő óta üldöz, teljesen megmagyarázhatatlan és súlyos. Egy este óta, mikoris a szomszéd nekünk még hajnalban (különben úgy dél körül), kiállt a kapunk elé, és hosszan nyomta mindhárom csengőt, és üvöltözött, hogy megint mennyire hangosak voltunk (régebben volt), azóta minden reggel, ha előtte este buli volt nálunk, becsönget valaki korán reggel. Postások, gázóra-leolvasók, satöbbi. Már kétszer rendőr is  állt az ajtóm előtt, akkor volt aztán az igazi para, és a második rendőrös eset pont ma reggel történt. Múltkor mást kerestek, valakit a szomszédban, ezért magabiztosabban, de azért belül kellően beparázva nyitottam ki a konyhaablakot, hogy beszéljek a két kigyúrt, kopasz kékruhással, de ma engem kerestek. Volt is földbe gyökerezett láb, meg satöbbi. Nem is derült ki, miért kerestek, csak feljegyezték, hogy tényleg itt lakom, adataim stimmelnek, és "idézhető" vagyok. Ha valaki véletlenül tudná mi lehet ez, dobjon meg egy e-maillel. (Katonaság témaköre talán?)

Pancho aztán lelépett, mi ötig aludtunk. Addigra csomó testrészem megfájdult, hátam, vállam, derekam (nem túl jó az az alsó ágy), torkom is fáj egy kicsit (talán az órás ablakpárkányon üléstől, vagy mert Judit sokszor hajlamos volt a pokróc kizárólagos birtokba vételére), no és a szívem. Judit végül összeszedte magát és cuccait, lefürdött, elszívott egy cigit, és lelépett. Én csináltam magamnak milánói tésztát, aztán leültem ide, blogot írni. Szóval, ez volt Az álmatlanság éjszakája, és alig maradt pár kérdésem a végére: "Tessék, ez... most mit kellene éreznem? Mi tartozik rám ebből? Legyünk inkább tárgyak, satöbbi..." És összefoglalóan: "Ennyi jutott!"

"Perfice iter pedibus, sonipes dum fessus anhelat."

(Hogyha lovad fáradtan fúj, folytasd gyalog utad.)

Reggelire tormakrémes lazacot ettünk a két jó barátommal, Panchoval és Ritával, akik itt aludtak. Voltam az egyetemen is, újabb részletei tárulnak fel az index- és a Központi Tanulmányi Hivatal ügyeinek. Például mostantól tonnányi papírokat fognak egy gépből a szemetesbe dobálni: lett itt is "modern" várakozócetlis rendszer. Persze, ahol vannak padok a várakozásra, ott nem látod, hol tart a számláló, ahol a számláló van, ott meg csak állni lehet az "R" épület legkülső előcsarnokában. Most annyira kevesen voltak, hogy azonnal sorra kerültünk (gombnyomás után), papírfecnikék még meg sem születtek, máris szemét lett belőlük. Nem találták meg a szeptemberben befizetett diákigazolványomat... Nem akartak több pecsétet adni, járjak csak be hetente... De legalább a kedvenc dékánis nénimet megtartották, azzal imádok poénkodni. Ő is velem néha. Néha meg felháborodik, hogy annyira laza vagyok és rendetlen. Cuki :). Az indexem végre megszereztem, látom, hogy nyolc tárgyat vettem fel, kb. 3-mat fogok ezek közül a félév végére teljesíteni. Ebből kettőnél ötösre számítok, de ez akkor is siralmas. Ez van.

Próbáltam tanulni, néha kicsit elszunyókáltam, de még próbálok. Idézetről: Pancho csak játszik két napja, annak ellenére, hogy holnap szigorlatozik. Tegnap én is velük együtt lógtam. Ma próbáltam tanulni, de furcsa most a lapok felett görnyedni. Öcsémet, és sok sulit annyira irigylek, amikor látom, hogy vannak könyveik, jó jegyzeteik, satöbbi. Nekünk egyetlen olyan tárgyunk sincs, amihez jó könyv vagy jegyzet is társulna. A legjellemzőbb helyzet, hogy ezerszer fénymásolt, halvány, ronda kézírásos lapokat kell böngészni, tudva azt is, hogy a leírtak diákoktól származnak, így tele vannak hibákkal, tévedésekkel, félrehallásokkal, elrontott rajzokkal. Ezekhez járulnak a lépték és mérték nélküli tanszéki csomópontok, amelyekről sokszor kiderült már, hogy azok "vázlatok", sematizált rajzok, és különben is egy másik tanár/tanársegéd rajzai, és ő azt rosszul tudja (mondja a vizsgáztató tanár az egyes rajzfeladatod fölé hajolva). Ez a BME Építész kar... Ehhez még hozzájön az is, hogy ők kifejezetten úgy gondolják, hogy nekünk 7-8 évet kéne odajárnunk. Köszike. De legalább könyveket írna néha valaki, vagy összeállítana egy jó ábrasort, legalább a saját szakterültéről. Vagy legalább kijavítanák azokat a dolgokat, amiket a diákok készítenek. Szóval siralmas. Ennek ellenére próbálok tanulni. Ezért az idézet.

Egy novella levezetésképpen, jó szórakozást hozzá:

-----------------------------------------------------------------

Paul Kaison: A Festő

-----------------------------------------------------------------

I.

   Sűrű eső kísérte, köd burkolta, halk víztoccsanások jelezték jöttét. Lehajtott fejjel járt, hosszú feketére ázott hajából, kecskeszakállából víz csöpögött az amúgy is sáros földútra. Enyhe emelkedőn baktatott felfelé, körülötte sűrű fekete erdő, előtte az út fölött a nap kelt fel éppen. S ott, a távolban, ahol az erdőnek vége szakadt, egy kis patakvölgybe kicsiny falu fészkelte be magát a mohás sziklák közé, s mint kényelemhez szokott úr ágyában, úgy tárta szét kar- és lábszerű útjait.

   A Festő előre tekintett, félrehúzta szemébe lógó hosszú haját, és a füstölő kéményeket nézte. Aztán megmozgatta kicsit gémberedett tagjait, festőállványát, gondosan becsomagolt festményeit megigazította a hóna alatt, és sietősebbre fogta a lépteit. Meg kell lennie, sóhajtotta.

  Kakasok köszöntötték a reggelt, kutyák ugatták meg, ahogy elhaladt a falu határán lévő tanyák mellett, hangosan csobogott az ereszekből kifolyó víz. Rózsaszín volt a látóhatár, aranyszínű a felkelő nap, de senki sem osztozott örömében. Embernek nyomát sem találta.

   Lassan baktatott le a mocskos piactérre, a templom elé, s itt végre üdvözölte is valaki. A falucska papja kertészkedett ott a templomkertben, a temető előtt. Öreg volt már, nehezen hajolgatott, mégis öröm bujkált az arcán.

- Nohát! - kiáltotta a jövevénynek. - Jöjjön má’ közelibb!

- Jó reggelt, látom Ön korábban kel, mint itt az emberek. - mosolygott rá a Festő.

- Csakugyan, hisz ez a dolgom. A jó pap mindenben elöl jár. Aztán kend kicsoda?

- Festő lennék. - és magyarázatképpen felmutatta az állványt.

- Nocsak, aztán mi járatban errefelé?

- Járom a Világot, ez az átkom. Most ide jöttem.

- Itt régen, vagy talán sohase járt művész! Aztán meddig marad?

   A Festő hosszan hallgatott, a kacskaringós utacskákat meg a düledező házakat nézegette, s csak azután válaszolt.

- Talán egy darabig. - vont vállat.

- Festeni akar? Van itt egy-két igen régi ház, meg bozontos erdő.

- Nem. Többé nem... - suttogta, lehajtott fejjel. - Csak kiállítanék, meg eladnám, ha valamelyik megtetszene valakinek.

- Értem. - jött ki elébe a pap, és hosszan méregette. - Aztán hol akarja kiállítani a képeit?

- Reméltem, talán maga tud segíteni.

- Hát, hadd gondolkozzam. - vakargatta a fejét. - Akárhogy is gondolkodom, semmi jobb helyet nem tudok, mint itt ni, a templom melletti házban. - mutatott el balra.

II.

   Vályogtéglás, tapasztott falú ház volt, ajtaja ferdén állt, ablakait nem lehetett kinyitni. Kicsit dohos volt a levegő odabent, de a Festő elfogadta, és rögtön le is pakolt az egyik sarkába. Délben egy asszony jött hozzá, a pap küldte a házba, és segített kitakarítani a fehér szobát. Mire minden húsosra hízott pókot kilakoltattak, és összeseperték az évtizedek alatt felgyülemlett port, néhány kérges arcú paraszt is gyülekezni kezdett a ház előtt.

- Az előző pap háza volt, - magyarázta az asszony - de harminc éve már, hogy elhalálozott. Most a fia végzi a teendőket, de mint látja, ő is elmúlt már hatvan.

- Igen. - felelte a Festő, aki eddig sem beszélt túl sokat.

- Most jár először errefelé? - kérdezte az asszony. Hiányzó fogai között a fekete rések csúnyává tették amúgy fiatalos arcát.

- Én mindenhol csak egyszer fordulok meg. Így mindenhova eljuthatok egyszer.

- Ennyi mindent szeretne lefesteni? - vihogott a nő.

- Nem, már nem festek. - komorult el az arca. - Csak hordom őket magammal...

   A nő látta a fáradt férfin, hogy hosszú ideje járja már a maga útját. De nem merte megkérdezni, mióta vándorol már egyedül, vagy hogy hol kezdte annak idején. Csak megcsóválta a fejét, és visszatért a porsepréshez. S közben lopva a becsomagolt képek felé pislantott, volt belőlük vagy száz, egymáshoz téve és összecsavarva, és azt találgatta vajon milyennek fogja találni őket.

   A Festő az új paplakban ebédelt az asszony és a tiszteletes társaságában, majd elköszönt, és egy kisebb cipót a hóna alá csapva visszatért a házikóba. Ott elővette a képeket, és sorra a fehér falhoz rögzítette őket, csak úgy, képkeret nélkül, valamilyen ügyes kence segítségével. Hogyan is tudott volna többszáz képkeretet cipelni magával?

   Egész délután nyitva volt a ház, és jöttek is az emberek. Mind nehéz járású, kemény markú paraszt volt, talán olvasni is alig tudott valamelyik közülük, nem is értettek a művészethez, de amit itt láttak, ahhoz nem is kellett műértelem. A képek lenyűgözőek voltak: csupa-csupa eleven táj, szinte megszólaló alakok, élethű fények és árnyékok, tekintélyes és kedves épületek, komoly és játékos életképek. Legtöbben visszafojtott lélegzettel bámulták őket, mások feleségüket csipkedve viccelődtek vagy az ámulattól kurjongattak. Alig tudtak elszakadni bármelyik képtől, és annyi volt belőlük, hogy az idők végezetéig is elnézhették volna őket. Többen sírva fakadtak, mások féktelen kacagásba kezdtek. Csak úgy zsongott a levegő a varázstól. Csak a Festő állt szótlanul az egyik sarokban.

   Beesteledett, és a legtöbben hazatértek. Hazahúzta őket korgó gyomruk, vagy félbehagyott teendőik. Ezek fejcsóválva vagy sóhajtozva mentek el, és megígérték, hogy holnap is eljönnek. A Festő rá is bólintott mindig, bár már sejtette, hogy hajnalban tovább kell majd állnia.

   Egy vénségesen vén apó volt már csak a szobában. Magáról megfeledkezve állt, szemét egy szürkés képre meresztve, légzése is alig hallatszott. A Festő kivált az árnyak közül, átszelte az ablakokon bevilágító hold fényét, és az öreg mellé állt. Felnézett ő is a képre, és letört, szomorú arccal nézte.

- Ez szép... - motyogta a vén. - Igazán az, jól csinálta.

- Köszönöm. Maga az első, aki nekem dicséri a képet.

- Nehéz? - nézett a kecskeszakállasra. - Járni a vidéket és várni, hogy valaki szóba álljon magával? ...Vagy ezért járja a vidéket?

   - A legtöbb helyen nem törődnek velem. - bólintott. - A legtöbb helyen csak rájuk néznek, csodálkoznak, és tovább mennek. Én pedig ott állok mögöttük, várakozásteljesen nézem őket, próbálom kitalálni mire gondolhatnak, hogy tetszik-e nekik vagy sem, de legtöbbször egy szót sem szólnak. Csak sietnek tovább...

- S ha mégis megdicsérik?

- Akkor felragyog a szívemben a boldogság, és áradni kezd belőlem a szó. Tudja, el akarom mesélni, miért és hol készült a kép, először hogyan képzeltem el, de mi lett belőle, meg ilyesmik...

- S akkor? - vigyorgott rá a ráncos alak.   

- Akkor a legtöbb ember elriad. Igazából nem is akartak beszélni velem. Félnek, hogy megpróbálom majd rávenni őket, hogy vegyék meg... Pedig, én csak...

- Maga csak megosztaná az élményeit. No meg büszkélkedne egy kicsit.

- Talán.

- S ez a kép? - néztek föl a falra.

- A Gathes-i vár ostroma. Nagyon szomorú kép.

- Egy csata. Mikor volt ez a...?

- Több, mint kétszáz évvel ezelőtt. Heves, véres, hangos esemény volt...

- Látom. - bámulta. Ő is komor képet vágott.

- Milyen az élet, itt? - kérdezte a Festő.

- Már negyven éve semmilyen. - zihálta az öreg. - Akkor halt meg a lyányom. Húsz éve a feleségem. Tavaly a kutyámat elkapta egy róka, vagy mifene... Hát, nem kell már semmi...

- Mivel foglalkozott?

- Ács voltam, fiam... - sóhajtotta. - A legjobb ács, aki valaha élt ebben a faluban. De, most már túl gyengék a karjaim. A házak meg roskadoznak. Tudja, most sokan szidnak, hogy hogyan építettem nekik, én pedig... Már nem tudok segíteni rajtuk. Hát, csak szidjanak...

- És az egészsége?

- A legjobban. Sajnos, a legjobban. Tíz éve nem volt semmi komolyabb bajom. Nyolcvanöt éves vagyok már! - emelte fel a hangját. - Csak az öregség, a fájó tagok, az állandó fáradtság, a szükség nehézségei... Hogy a fene enné meg őket! Csak szenvedek má’, semmi jót nem várok az élettől...

   - A kép. - suttogta a Festő. - Akkor elviszi? Ingyen adom... Mindet ingyen adtam.

III.

   Az öreg lerogyott a székébe, és a falat bámulta, ahova a képet akasztotta. Nem gyújtott be, csak egy kis lámpást tett le maga mellé az asztalra. Már befejezte szegényes vacsoráját, ivott rá egy kis bort, dünnyögött valamit magában, majd nem bírta tovább, és leült az igéző kép elé...

   ...Hosszú csatatér volt előtte. Szürke port vertek fel a lovasok, ahogy az ágyútűzben a vár felé vágtattak. Ahogy becsapódott egy-egy kőgolyó, a lovak a hátsó lábukra ágaskodtak, hangosan felnyerítettek, és igyekeztek kitörni onnan. Rengeteg katona repült ki nyergéből, és könyörtelenül taposták el őket a száguldó sorok. A földsáncok felé igyekeztek, ott elől már át is ugrattak fölötte, hogy csatlakozzanak az északról támadó gyalogosokhoz.

   Ott tömött sorokban, fatákolmányok rejtekében vonult a sereg a vár alá, és onnan csapták fel létráik erdejét a magas falakra. Fentről égő kátrányt és forró vizet öntöttek rájuk, bombákat hajigáltak soraik közé, vagy nyíl- és kőzáporral fogadták őket. Lángoltak a tornyok odafent és lángoltak a barikádok odalent. De nem volt megállás.

  Hirtelen egetrengető dörrenés hallatszott, s egy magas torony por- és törmelékfelhővé változott. Igen, a csel sikerült, lekötötték a várvédők figyelmét, amíg aláaknázták a kijelölt tornyot. Hangos kürtszó hasított a fülekbe, eddig rejtőző katonák pattantak fel, és indultak meg a várfalba ütött rés felé. A védők riadtan hagyták ott a falakat, és siettek az udvarban lévőknek segíteni. Létrák csapódtak a meggyengült falaknak, százszám csüngtek rajta, tucatszám ugrották át a mellvédet. Ő is ott volt közöttük.

   Szájában ott volt a kése, szemével a rókaképűt kereste. De elsodorta a támadók tömege, ő is a mellettük emelkedő kaputorony felé rohant, hogy megöljék az őröket, és beeresszék a többieket. Felkapott egy buzogányt, ő is kiáltott a többiekkel, ő is szaladt a halálba.

   Kis csapatok bújtak elő a faajtó mögül, nyílpuskák jelentek meg a lőrésekben. S ott fent, igen, a torony tetején ott állt a rókaképű, s gonoszan vicsorogva bámult le rá. Nyílpuskák kattantak, támadók estek össze, az őrök eléjük futottak és megvetett lábbal várták be a vihart, de őket már nem lehetett megállítani. Egy hangos csattanás, fém csapódott fémhez, és lesöpörték az őrséget; már csak három lépés a falig. Az elöl futók megálltak, kicsit lehajoltak, és bakot tartottak az érkezőknek. Ő is felkapaszkodott a bástyára, bár a buzogányát elvesztette. Ott voltak fenn, pár tucatnyi védő állta már csak útjukat, igaz ők is eléggé megfogyatkoztak már.

   Odalentről heves ágyútűz hallatszott, majd égett testek szagát hozta fel hozzájuk a szél: a várvédők a falakról a küzdők közé lőttek. Döbbent csend állt be a bástya tetején. A védők eszméltek először, gyors ellentámadásba lendültek, s próbálták a falakon felkapaszkodókat letaszítani a mélységbe. Ő is majdnem lezuhant, de ellenfele torkát egy repesz szakította fel, így elcsusszanhatott mellette. A fogaskerekek felé indult, öt társa mögötte, pár katona állt már csak az útjukba. S azok között, legelöl, ott volt a rókaképű. Tőrét magasra emelve vetette rá magát régi ellenségére. Az hátralépett, és egy hosszú vágással mély sebet ejtett hasi tájékán.

   ...Megrázkódott, egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Előreestében tőrével a fickó torka felé szúrt, s a lendületét már halálos sebe sem tudta megfékezni. A rókaképű két kézzel próbálta elállítani a nyakából előszökkenő vérfolyamot, de hasztalan. Holtan esett össze a haldokló mellett. Az még látta, hogy a többiek elérik a kapurostély kerekeit, s elkezdik felhúzni azt. Üdvrivalgás tört ki az alant várakozó lovascsapatból, s ő végre, még utoljára elmosolyodhatott...

IV.

   A falu csendes volt éjszaka, s ugyanolyan lassan ébredezett, mint a Festő érkezésének napján. De ő már messze járt, a messzi végtelent fürkészte szemeivel, és a hóna alatt vitte a képeit.

   Az öregembert egy darabig senki sem kereste. Nem járt hozzá senki azelőtt sem. Csak a papnak tűnt fel hiányzása a vasárnap reggeli misén. Akkor aztán be is kopogott hozzá, s amikor senki sem nyitott ajtót, belépett hát magától. Az öreg sohasem zárta be az ajtót, talán magának sem vallotta be, hogy azért, hátha így belép majd valaki. Nem félt ő már semmitől, s korábban bárkinek örült volna. Talán, ha akkor jön hozzá valaki, nem nézi meg annyira azt a képet. De, most már mindegy volt.               

   A pap ott találta őt azon a széken ülve, ahova azon az éjszakán ült, de már nem mozdult többet. Barnás vértócsa száradt ölében, a lábain, s odalent a padlón. Csúnya, hosszú vágás hasi tájon, az ölte meg. S ami a legrémisztőbb volt az egészben, s ami a papot is teljesen zavarba hozta, az a boldog mosoly volt a szája szegletében...

(sese, kedd, augusztus 24, 1999 és csütörtök, szeptember 02, 1999)

2004. január 12., hétfő

"Ex lingua stulta veniunt incommoda multa."

(Ostoba szócséplés: ebből lesz sok, csúnya sértés.)

Rendben, megkaptam a jóéjtpuszit Ritától, elmentek aludni az alsó szintre. Rajtam, bennem kettős hatás: a láncban elszívott két doboz cigi, és a három üveg bor. Az egyik pörgetne, a másik meg teljesen lehúz. Ami marad, csak egy néma sikoly és tehetetlen vergődés. Inkább leültem írni.

Vizsgáztam ma, persze olyan tárgyból, olyan körülmények közt, hogy a két órás vizsgából másfelet a folyosókon töltöttem, cigik, reggeli, barátok között (ezt mertem egyelőre bevállalni ebben az állapotomban - Építészet és Urbanisztika 1.; 2 kredit). A tanár megmondta, hogy unja az egészet, amit írásbelit írtunk, el sem olvasta, a szóbelin pedig legyintett, hogy hagyjam a kijelölt témákat, mindent elmondtak már a többiek, unja, inkább meséljek valamit. Kacsa, üzenem, hogy lógok Neked még eggyel, mert a nemek harca és az építészet, amiről tegnap beszélgettünk (külvárosi zöldövezetek, közös singli otthonok) jó téma volt mára, a tanárt is érdekelte, és meglett az ötös. Persze, ha nem tolom oda a pofám is ez lett volna, a faszi ugyanúgy misztikus világképű, megadta már az otthoni számát, hogy egyszer átmenjek hozzájuk, és a Hamvas Béla Kör közös elfoglaltságunk volt.

Az indexes sztorinak sincs még vége, alapítottak a BME-n egy Központi Tanulmányi Hivatalt, így szolgálva a saját érdekeiket, persze a miénkkel megint senki nem törődött. Vége azoknak az időknek, amikor viszonylag normális időben, sokszor még a vizsgák előtt pár perccel el lehetett hozni az indexet, vagy belepecsételni egy szigorlatjelzőt. A KTH az "R" épületben van, a lehetséges legtávolabbi pontján az egyetemi épületegyüttesnek a "K" épülethez képest, az Építész kar épületétől. Kb. 10 perc séta, két utca. Oda-vissza a sorral együtt akár fél óra is lehet. És mikor reggel lementem oda, hogy vizsga előtt elhozzam az indexem, láttam meg a legjobbat: nyitva tartás 13-15 óra között. :) LOL. Ez már überfosás kategória a szánalmas.hu-n.

Ezután a szóra sem érdemes vizsga cucc után haza, illetve előtte öcsémmel kaja, aztán ő lelépett, ide meg átjött Pancho és Rita. Persze volt eredeti célkitűzés is, a szigorlatra való készülés, de Ubiel, vízipipa, cigi, bor, lasagna, Zűrzavar nézés, és lelkizés lett belőle. Megtudtam végre pontosan, miért vonult le Rita olyan korán a szülinapi buliból: nem volt józan, Ubiel is közrejátszott, fáradt is volt, és akkor paráztattam őt azzal, hogy a pezsgő dugóját rá lövöm ki. Kicsit úgy érezte, megalázzuk ezzel. Persze ez nem volt komoly, és nagyon is csak neki szóló közös játék volt, mégis ő úgy érezte, hogy ellene játszom, a.a. Juditot és Andrist szórakoztatom, és senki nem védi meg őt (többiek lézengtek más helyiségekben). Ádám is faképnél hagyta (szerinte), Pancho sem akarta megbeszélni vele a dolgokat, és én is csak poénkodni mentem le hozzá pizsamában az éjjel közepén (szerinte). Szóval kicsit kiakadt, nullának érezte magát, úgy érezte, hogy senki sem foglalkozik vele. Pedig ez nem így volt. Illetve a mi szempontunkból nem: mi fel sem fogtuk ezeket a dolgokat, azt hittük ennyire álmos, vagy kiütötte magát. Különben is, rém rendes lány, nagyon bírom őt is és Panchot is. Amikor itt vannak, mindig nagyon jól érezzük magunkat, videózunk, jókat eszünk, segítenek kitakarítani, satöbbi. Teljesen meghatódtam az ajándékától is, a vízipipától, és én valójában csak neki játszottam. Sajnálom, utólag is, és örülök, hogy őszintén elmesélte nekem mindezt.

Ma két sms-t kaptam a.a. Judittól, miután elolvasta a blogomban, amit róla és a csókról filozofáltam (szenvedtem?). Az első az volt, hogy nem is olyan vészes. Amikor megkérdeztem tőle, hogy "ennyi?", akkor még azt írta, hogy beleláttam a belső világába. Köszönöm szépen, végre ez is sikerült, már csak az a kérdésem van: Most mit kéne éreznem? Mi tartozik rám ezekből? Satöbbi. (Mindhárom mondat a Zűrzavarból). És azt is érdekesnek találtam, amit ma mondtál a folyosón, hogy nem bánsz meg semmit. Erre Louis válasza jutott eszembe, amit Armandnak mondott az Interjú a vámpírral-ban, a többi vámpír megölése után. Így kezdődött: "És tudom, hogy Te nem bánsz meg ssemmit... és nem is érzel ssemmit. Ha csak ezt kell megtanulnom... ehhez nincs szükség társra." Satöbbi. Akit érdekel, mire gondolok, az nézzen utána (szó szerint). Természetesen ez a mondat csak eszembe jutott, csak hasonlít a helyzetre, de nem a konkrét személyre, vagy a konkrét eseményre vonatkozik.

Kaptam pár e-mailt is a témában, látom silány életem szappanoperája sokakat írásra késztetett, a legjobbat beteszem ide:

"Olvasom a blogodat.Tetszik.Erdekes.Mar kb. masfel honapja.Valami erdekel: szerinted egy csok a szemelyesebb,vagy a sex?Ugy ertem,azt megertem,ha valakivel kielvezzuk a testiseg oromeit,az lehet puszta biologia.De egy csok 99%ban szerelembol szarmazik,vagy annak a kezdemenye.Erdekel a velemenyed.Udv.:Akos, egy lelkes bukszusugro :)   Ui.:Bocs az ekezetekert,de waprol irok"

Hát nem tudom. Nekem még sohasem volt olyan, hogy csupán biológiából dugjak. És ha már dugok, akkor csókolózom is, tehát az elmélet nálam sehogy nem állja meg a helyét. Kurvákhoz meg főleg nem járok. Olyan viszont már volt, hogy nem éreztem komoly kötődést ahhoz, akit megcsókoltam. Ez főleg akkor van, ha van otthon egy igazi, egy támasz, aki miatt az egész értékét veszti. Ilyenkor, ha megesik, nincs jelentősége. Ezért gáz az olyan helyzet, amikor nincs komoly kapcsolatom, és az ilyenek erősebben hatnak rám. Ez egy csók volt, egy jó csók, ami után egy napot kellett gondolkodnom. Hiába, én ilyen érzelmes ember vagyok, nem egy kurva tévészereplő. A dugásra visszatérve: bármennyire is meglepő, de eddig életemben csak egyetlen lánnyal dugtam, az előző barátnőmmel, de vele nagyon, két és fél éven keresztül, majdnem ezerszer (igen, számoltam). És az igen, olyan is volt, és nem, akkor nem is lett volna szükségem másra, más testére. Csókolózni csókolóztam mással is közben, de úgy tűnik, nekem a szex a szentebb dolog. Kis koromtól fogva folyamatosan voltak barátnőim, 15 éves korom óta erős szexuális örömök és élmények értek folyamatosan (két nővel, satöbbi), de dugni csak akkor dugtam, amikor nem rajtam volt a felelősség. Soha nem voltam szűzzel, és amilyen lelkiismeretes fasznak tartom magam, nem is leszek. Ott voltak azok a fiatal picsák, olyan kedvesek, olyan őszinték, olyan naivak, nem vitt volna rá a lélek. Így történt. Újabb szánalmas részlete az életemnek. Nevessetek ki nyugodtan. Színpadról le, távozom.

A bukszusugrás: Balatonon öcsémék szerveztek éjjel egy ilyen happeninget. Összegyűjtötték az összes részeget, csoportokat, lányokat, fiúkat, és a korábban csak saját szórakoztatásunkra művelt bokorugrást különleges élményként átadták az érdeklődőknek. Szomi ott állt becsípve, és üvöltötte, hogy "ez csak egy növény, legyőzzük, előre..." vagy valami ilyesmit, és akkor fél tucat ember nekiiramodott, megrohamozta a bukszusokat, és ugrottak... Vagy neki a bokrok törzsének, vagy keresztül rajtuk a hátrébb álló bokrokba, vagy nagy mázli esetén a fűre. Kovács fényképezte, kamerázta az egészet, öcsém lányokat és srácokat vett rá a bulira, én meg csak ültem ott törökülésben, egy lány haját simogattam, be voltam rúgva, mint a többiek is, és nevettem, nevettem, és csodálkoztam rajtuk. Az is egy jó este volt, tavaly, Balatonakaliban.

Most nyitottam meg két hónapja a blogot, és megint betenném ide a statisztikákat.

Látogatottság (a mai napot már nem hozzászámolva):

Időpont:   |    Egyedi IP, egyedi látogató/nap:  |  Látogatások száma (30 percnek kell eltelnie két látogatás között, tehát naponta többször is számolhat):   |  Összes látogatás: 

2003 Nov. 12-30	603	809	1956
2003 Dec. 1-11	224	311	824
Összesen	827	1120	2780

2003 Dec. 12-31	322	485	1120
2004 Jan. 1-11	266	343	920
Összesen	588	828	2040

Szóval eddig majdnem 5000-szer néztétek meg a blogom... Köszönöm. Remélem az adatok nem számítanak titkosnak/bizalmasnak, és kitehettem őket.

"Sed facilis cuivis rigidi censura cachinni."

(Bárkinek is könnyű bírálni epés nevetéssel.)

Egy csomó e-mail és sms követte a bulit, meg itt volt az a rejtvény is, lássuk ezeket, merüljünk el ezek mélységeiben. Remélem azért az idézet nem lesz teljesen igaz reám.

Kacsa jó megfejtő is volt, és a buli után is küldött levelet. Lássuk először ezeket:

"Yo Sese,

a megfejtés az Azazel és társai feladványra: mindannyian le/kitaszított
angyalok/nephilimek/ilyesmik.
A szilveszteri Szomis sztori elég kemény volt :))))
üdv
kacsa"

"Yo Sese,

nagyon jól éreztem magam a bulin.
köszi
kacsa
ps: http://www.alley13labs.co.za/nep_gallery.htm "

Azért teszem be így együtt őket, mert logikailag is kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis a kérdés megoldásához először a blogomhoz fordult, ott rátalált Számaelre és még valamelyikre, Lucifert ismerte, a többit meg elkezdte neten keresni, és a fentebb belinkelt nephilimes képregényben talált rájuk. Bár a megoldás nem tökéletes (ő sem határozta el magát, hogy pontosan kik is ők), azért el lehet fogadni. A módszer példás, négyes, leülhet.

Egy megoldás Eman Resutól:

"Szia sese!

Sokat töprengtem, végül több lehetőség együttes felvetése mellett
döntöttem.

1. A damaszkuszi metró négy, egymást követő megállója.
2. Új gyógyhatású aranyérkenőcs-készítmény lehetséges nevei,
egyelőre még gondolkodnak a marketing osztályon.
3. Ősi dravida kiszámolós gyerekmondóka második sora.
4. A Bukott Angyal (vagy bukott angyalok?) nevei.
5. Ez egy rejtvény.

Nyeremény van? Mennyi? :)
Boldog szülinapot!"

Ezt köszönöm :). Ez is majdnem jó, ő már biztos abban, hogy ők bukott angyalok, csak abban nem, hogy egy, vagy több személyről van-e szó. Ez is négyes, köszönjük, a nyereményről ld. lentebb. Meg majd írok is még róla.

Egy megoldás egy eddig némaságba burkolózó kedves olvasómtól (luna 333):

"szia sese!

már régóta olvasom a blogodat, konkrétan mióta a szánin beírtad, h.
van. eddig csak magamban gondolkoztam a dolgaidon, most viszont már
kiváncsi lettem, h,. vajon jól tudom-e: szerintem Semchezáj, Azazel,
Lucifer, Szamáel angyalok voltak. Lucifer neve azt jelenti, h. a Fény
fia, Azazel pedig Bulgakov A Mester és Margarita c. könyvében is
megjelenik.
nohát, kiváncsi vagyok, de tényleg.
és persze a meghívás is hihetetlenül kecsegtető :) hátha benne leszek
az első 3-ban.
légy jó,
*luna*"

Ez a megoldás is nagyon tetszett, mert művelt olvasottságról tesz tanúbizonyságot, a Mester és Margarita c. könyv meg különben is az egyik kedvencem volt.  Lucifer egyébként a Fényhozó, vagy a Hajnal ura. Aztán egy későbbi leveléből derült csak ki, hogy az "angyalok voltak" megoldás azért ilyen finoman fogalmazott, mert hogy pontosan mi lett velük, belőlük, miért, és hogy ők egy vagy több személy-e ezt nem tudta ő sem:

"szia

oksa, -ejnye, de szigorú vizsgáztató vagy- :). de akkor mondom úgy, h.
mind 1 lény neve. őt "ismerhetjük" sátán néven is, sőt belzebúbként is.
noshát? :)
és ha gondolod, kiteheted a blogba, hogyne. csak rajta."

Mert ez már árulkodó... Így már csak hármas :). Számael valóban a Sátán figura őse. Tényleg belőle kreáltak az ott elhaladó zsidók egy gonosz istent (az ellenség városának védőistene); akkoriban ők minden eléjük kerülő várost elpusztítottak, mindenkit megöltek, felgyújtottak mindent, és boldogan vonultak tovább az ígéret földjére (csak a többi nép nem tudott erről a sajnálatos isteni kijelentésről, új fejleményről, Jahve őket elfelejtette tájékoztatni, milyen szomorú). Szóval akkoriban sok ellenséges istenből lett főgonosz. De nem ő volt az egyetlen ilyen, csak később a kereszténység buzgó hamisítói összemosták őket, kiretusálták a részleteket, pont úgy, ahogy a rengeteg jó istenalakból is egy személyt csináltak. Belzebub meg megint egész más. A bukott angyalok, az ördögök, és a démonok - ez három különböző lénycsoport. Ne keverjük a kategóriákat, csak azért, mert néha mindhárom ugyanazon az oldalon harcol (ismétlem, néha). És mindhárom nagyon is keresztény-zsidó kifejezés, a Neteruk, Dévák, satöbbik is ilyen lények, más mitológiákból, és azok is legalább ilyen jó közelítések.

"bocs, csak kiváncsi voltam (ismét), h. erre mit reagálsz.
csak azért, mert tudod elég furcsa 1 helyzet az, h. én nap mint nap
olvasom a gondolataidat, amik -nyilván +szűrve v-milyen módon, de-
betekintést engednek az életedbe. ezzel szemben te + csak ülsz, kapsz 1
e-mailt, amit nem tudsz mihez kötni, és csak az a pár mondta van
előtted, ebből kell kiindulnod, és leszűrnöd a +felelő következtetést.
és persze mivel én nem írom le az össz. gondolatomat a témával
kapcsolatban, így nehéz a jó következtetésre jutni.
de (!) nem csalódtam benned, nem kültél el ezzel a válasszal a manóba.
nyilván azt gondolod, h. jó, ilyen korban élünk, el kell fogadni ezt
is, sőt örülni kell annak is, h. az emberek 1általán hallottak az
angyalok létezéséről. <-- cáfolj +, ha nem ezt gondoltad légyszi.
viszont azt is gondoltam, h. a válaszodban majd adsz v.mi támpontot,
amerre elindulhatok a jó és teljes válasz felé. merth. ezt szűrtem le
abból, amikor írtad, h. 1fajta prófétát látnak benned az emberek. 1
prófétának pedig mintha az lenne a feladata, h. utat mutat.
vagy benned nincs ilyen irányú indíttatás? ez nem derült ki az
írásodból, én legalábbis úgy vettem észre, h. ez nem terhes sz
ámodra. sőt, akkor nem is adtál volna fel találós kérdést. vagy?
+ azért írtam, h. 1 és u.az a lény mind1ik, merthogy a mai laikus
nézőpont szerint ez így van. mindenesetre pl. a nagymamám biztos ezt
mondta volna.
sőt, ha jobban belegondolok, azt nem tudom, h. születtek az angyalok.
azt tudom, h. hímnősek. tehát az is lehet, h. eredetileg egyek voltak,
csak azután váltak szét testileg, de lényegüket tekintve nem. ezt
mutatja az is, h. 1ütt lázadtak fel.
mit gondolsz?
*"

A kültél gondolom küldtél, a kíváncsi meg hosszú í. Na mind1, mindig az eredeti hejjesírást tartom meg. A válaszom erre a levélre nem teszem ki ide (ahogyan a többire is csak megjegyzéseket tettem most itt), csak igyekszem majd jó leírásokat adni ezekről a lényekről.

Rengeteg könyv rengeteg féleképpen ír róluk, és sok nap lesz, sok alkalom, míg ezek közül felelevenítek egy párat. Talán az lesz majd a legjobb, ha mind a négyüknek leírom a személyes sorsát, bukásuknak okait, körülményeit. Egyelőre annyit, hogy mind a négy angyal volt, és mind a négy saját okai és az isteni parancsok ellentmondásai, a saját törvényeik ütközései, és leginkább az érzéseik miatt megbuktak, és letaszítattak a mennyből. Az ők és az emberek közös gyermekei a Nephilim (többes számú szó), a Bukottak, akik sokáig uralkodtak a földünkön, és leszármazottjaik a nagy tudósok, hadvezérek, királyok, stb. legalábbis a Biblia és a héber mitológia szerint. (Bár a Dévák, Neteruk, Sárkányok, ősök szellemei, satöbbik is hasonlóan jártak a többi mitológiában).

Nyeremény: mint már leírtam, az első három nyertest (Kacsa, Eman Resu és luna 333) meghívom valamire, amit ők szeretnének. Akár egy kocsmai, vagy itthoni találkozás közben, beszélgetéshez, vagy ha ezt nem szeretnétek, akkor egy általatok választott módon törleszteném. De mindenképpen erről a nagyságrendről, és erről a fogalomkörről lenne szó (nem akarok pl. meztelenül végigugrálni valamilyen gangon törlesztésképpen) :). Ez csak egy játék volt, meg kíváncsi voltam mennyien figyelnek, értenek, érdeklődnek, vagy műveltek ebben a kérdéskörben.

De térjünk kicsit vissza még a bulira, most inkább ezek a dolgok foglalkoztatnak.

Szomi írta, hogy ő még ott volt, amikor a vízipipát avattuk, sőt fél óra múlva még ki is próbálta, amikor mi is. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha Te így emlékszel, én elfogadom. Ha választani kellene ugyanis, melyikünk emlékeit kellene elfogadni, inkább a Tiedben bízom. Mert azok emlékek. Én viszont benyomásokról írtam. Te mondatról mondatra, bekezdésről bekezdésre haladtál az olvasásban, és óhatatlanul felállítottál egy sorrendiséget az események között. Pedig a blog szerkezete sokszor más. A mostani buli leírása leginkább olyan, mint a nagy esemény- és ingerkáosz leírása először, majd ezek után emeltem ki pár fontos eseményt, amik magukban is érdekesek, érdemes róluk külön-külön is megemlékezni, és később, talán egy év múlva újra elgondolkodni rajtuk.

Kacsa levelét már idéztem a buliról.

Futár sms-e: "noha tegnap csak diszlet voltam az ezeregyéjszaka meséiben, nagyon jo volt, helyreallt a lelki egyensulyom:)" Örülök neki.

Egy olvasóm, aki a névtelenséget választotta, kérdezte ezt a súlyosan elgondolkodtató, és engem - bevallom - kicsit felkavaró dolgot:

"Írsz itt mindenféléről, de a csókról kéne többet írnod. Úgy értem, úgy adta el a lány, mintha őt nem is érdekelte volna különösebben az egész, de mégiscsak ő kötötte rád a kendőket, meg ő tette fel a kérdést, nem? Szóval ő vágyott rá. Erről mit gondolsz?"

Uff. Paff. Na igen. Khm. Szóval ez így biztos igaz is. Amikor korábban én igyekeztem közeledni hozzá, akkor bár ugyanezeket az elveket vallotta valószínűleg, semmi esélyem nem volt. Szóval bizonyosan, most benne alakult ki a kívánság, hogy megtegye. Amikor ezt kimondta, és később játszott még, már tudta, hogy ez lesz. Nem is nagyon érdekelte már, hogy mit mondok. Bár valószínűleg az is közrejátszott a dologban, hogy én kérdeztem vissza a kérdésére kicsit később. Nem tudom. De ez bonyolultabb annál, hogy vágy, meg ilyenek. Mert akkor nem csak ennyi történt volna, vagy nem csak így, vagy nem csak most. A lány kicsit olyan, hogy sok mindennek nem tud ellenállni, sok minden felé függő. Aztán néha ezek ellen küzd, olyankor átesik a ló másik oldalára. Hadd mondjak pár példát. Amikor megismertem a legjobb drogos sztorikat mesélte el, de épp nem élt velük, irtózott tőlük. Aztán később inni nem akart, és megint szívott és közben mandalákat rajzolt. De tényleg, sok helyen voltam vele, és csak kávét ivott, meg ilyesmiket, korábban meg ezzel nem volt baja - a Libellában mindig ott ült velünk. Most a bulin megint nem zavarták ezek a dolgok, ivott, szívott, de most cukrot nem eszik. Nem kért a tortából, és semmilyen édességből. Előtte meg diétázott, nem evett húst, meg ilyesmi. Most éppen ez van, érted? Szóval nem akarja, hogy a dolgok bonyolulttá váljanak. Lehet, hogy egy pillanatig megkívánt, de nem akar a függője lenni. Nem akar belemenni valamibe, ami elragadhatja. Vagy engem. Figyeld meg, még ennyi után is kompenzálni fog. Szóval folyton a ló két oldalán helyezkedik el, sosem a nyeregben. Én csak azt nem értem, miből gondolta, hogy én is benne leszek? Miért volt neki ennyire alapvető gondolat, hogy biztos én is akarom majd? Szerintem a korábbi próbálkozásaim miatt. De nem érti ugyanakkor, hogy akkor én is csak azt vallottam, hogy érezzük jól magunkat, és nem akartam én sem többet. Mégis azt gondolta, ha majd ő akarja, belőlem is előbújik a kisördög, meg a fiúkról úgyis minden lány ezt gondolja, hogy mindig mindenben benne vannak, satöbbi-satöbbi, csak bánt az, amit lentebb is írtam, hogy ilyenkor nem érzem, hogy az élő hús-vér ember lennék, hanem leginkább egy eszköz, meg ilyesmi satöbbi-satöbbi, akkor is, ha tényleg én voltam az, tényleg engem csókolt, engem kívánt meg. Vagy csak sokat ivott. Vagy csak nemtommi. Ezt csak ő tudja.

Csak az a baj ezzel, hogy én bármit mondhatok, bármit célozgathatok, bármit írok ide, de tényleg, a sok lehetséges megoldás vagy változat közül bármelyiket is gondolnám, vagy mondanám, mindenképpen az lenne a válasz tőle, a. a. Judittól, hogy "jajj, sese, megint félreértettél; kár volt, meg is bántam azóta..."

És van egy másik baj is, hogy ez nem én vagyok. Ez egy hülye tévészereplő, aki hever valahol a fotelban, nyomja a dumát, laza, aztán jön a csók. Ott volt a forgatag, a repülés, a zaj, a történések, mindenki egy kurva nagy lehetőség, és akkor oda illik, akkor oda való, az egy ottani esemény. De aztán itt marad az ember egyedül. Öcsém megcsinálta az ünnepi csirkét kettőnknek, megettük, elment barátnőhöz, én meg itt őrjöngök, tépelődök, hogy most csend van, üres a ház, csak a szemét, a romok, az üres üvegek, a visszhangok, és akkor előjön, és oda tolakodik a gondolataim közé ez a csók. Naná, hogy most minden más. Ez nem én vagyok. Vagy éppen, ez vagyok én. De a bulis sese vagy a síró sese az igazi? (De én... Nem is vagyok. Hol is vagyok? - Omlás). Ez már totál para. De én próbálok... próbálok kikerülni ebből. Ma is felkeltem, akkor még jó kedvem volt. Nekiálltam eminensen, precízen feldolgozni ezeket a leveleket, üzeneteket, megoldásokat, lejegyeztem mindent, de mostanra készen vagyok. Tanulni kéne ennyi erővel, nem blogot írni, főleg, ha ennyire látom, hogy csak pár órára hat a józanság delíriuma. Az ünnepi ebéd, hogy azt máskor sokan esszük, ettük, most kettesben, aztán ő is elment innen. Sorra hívtam a barátokat, de mindenki elhagyott. Kaptam néhány jó tanácsot, meg ötletet, kit hívjak fel utánuk, de egy se ment. Sőt, Rita is úgy van vele, mint én, hogy muszáj lenne beszélnünk, mert totál beparáztattam őt a pezsgősüveggel az est közepén, és azért tűnt el ilyen hamar köreinkből (Ubiel hatása hozzászámítandó persze), de ő tanul, sőt, a tanulás rabja, megértem, nekem is annak kellene lennem jobb esetben. Pancho bíztatott csak a holnappal. Uh, az még milyen messze van... végtelen űr.

De csitt!, pillanat, Kacsa felvette a kagylót, és... pillanat. Igen, ő átjön kicsit. Itt ez a hatalmas kék-sárga és ezüst idegen lény, amit ő már nem látott, mert korábban ment el innen, meggyújtjuk majd valahogy. Addig futok, pakolok egy kicsit. Még folytatom...

Ezt már este írom. Kacsa átjött. Meggyújtottuk az almaízűt, vettünk magunkhoz Ubielt, ettünk süteményt, ittunk bort és beszélgettünk.

Hát, igen, csak taktikát kell váltani, és máris minden megy jobban. Az ötlet- és gondolatvámpír, ami vagyok, elköltött egy akaraterő pontot, és egy ötletpontot, és eszébe jutott, sőt, az az ötlete támadt, hogy ne kérje a találkozót, ne könyörögjön, hanem vidáman vegye fel, mesélgessen, poénkodjon, és a végén ajánlja fel, kvázi lehetőséget adva arra, hogy a másik is részt vehessen ezekben a csodákban. Az emberek ilyen kis vaksi halacskák akik a nagy vízben úszkálva igyekeznek kis finom falatocskákhoz jutni. Így vonzódnak az élményekhez. Én pedig a gondolataikat akarom cserébe. Pont úgy, mint egy bezárt kolostor papja, aki csak a gyónásokból ismeri a külvilágot. Ő erre egy vallást épített, ami kiszolgálja őt. Én egy Ubieles szentséget, egy szertartást, misztériumot. Én sem megyek ki innen ilyenkor, hanem mások tapasztalatait, gondolatait szívom el, akik a szertartásban résztvenni vágyakozva futnak el hozzám. Nyammi. Szóval átjött és beszélgettünk... Folytak át a gondolatok belém, és néhányat kieresztek ide is, kvázi csaliképpen, hogy egyszer Ti is bekapjátok, és eljöjjetek hozzám adózni a szertartásnak, és adni a gondolataitokból az élményért cserébe.

• Beszéltünk arról (már többes alany, ahogy tőle a tudást magamba szívtam), hogy Magyarországon azóta és azért van jó családfa, ősfa rendszer, mert annak idején a mormonok ide jöttek, hogy ők bizony kutatni szeretnének. Nekik a vallásuk része, hogy kikutassák kik voltak az őseik, honnan származtak, satöbbi-satöbbi és az intézet vezetője észnél volt, és azt mondta nekik, hogy csak akkor, ha a kutatások végén a végeredményből vissza hagynak egyet az intézet, és az országunk számára. Így a mormonok kutattak, és az elkészült családfákat átadták a hatóságnak (ezzé emelkedett az intézet közben talán?), az intézetnek, és azóta így van nekünk jó családfa rendszerünk. És Saltlake Cityben... a rend központjában milyen családfa rendszer lehet...
• Beszéltünk a nemek harcáról több aspektusban, főleg az egyenlőséget hirdetők csatáiról, csomó viszonylatban. Például ott a szoknya és a nadrág. A nőknek hosszú-hosszú csatát kellett kivívniuk, hogy elfogadjuk, hogy ők hordják a férfiasság eme szimbólumait. Hisz, ha eleinte felvették, biztos transzvesztitáknak tűntek. Ma, a transzvesztita kifejezést már csak a férfiakra alkalmazzuk, akik nőnek öltöznek. Szóval szoknyába. Egy férfi önszántából, normális esetben sosem öltözne szoknyába. Hisz ezzel tökéletesen lemondana a férfi szimbólumokról, megijed, nem teszi. A nők meg már simán úgy öltözködnek, elkezdtek úgy is viselkedni, férfias topmanagerek lettek, és így végül rengeteg singlivel vagyunk tele a világban. Mert önszántukból kevesen mondanának le a nadrágos, a vezetői szerepkörről, ami a társadalom oldaláról az elfogadható minta. Így nem... És ez félelem. És ez lehet sokaknál a homoszexualitás felé érzett nagy ellenérzés is, mert az ember, akit lestíröl egy féfi, úgy néz rá, mint egy szexuális tárgyra, ami a nőknél szokásos, mármint férfi csinál ilyet: végignézi a nőt, és szexuális tárggyá szeretné degradálni (akik vagy elmenekülnek, vagy el kell fogadniuk ezt a szerepet). És ezt a férfi nem szereti, ha őt azzá akarják degradálni. Hisz ő az, akinek farka van, ő fog támadni, ő az úr, satöbbi-satöbbi. Azért viszont sok férfi ideges, hogy pont a nők meg elkezdték a "baszni" szót magukra is alkalmazni, mármint, hogy ő, a nő jól megbaszta a pasiját. Szóval szeretnék kitejeszteni a szó jelentését, szeretnének ebbe a vulgáris kifejezésbe, ami köznyelvvé vált, megkapaszkodni, újabb teret hódítani. Újabb fogóckodó ebben a csodálatos nemek közötti harcban.

Meg ilyenekről beszéltünk, satöbbi-satöbbi csak néhány morzsa a süteményből. És a morzsákat követni kell, és a végén mint Hüvelykmatyinak nem sikerült, eljutni hazáig, hozzám :))

"Invidius, iracundus, iners, vinosus, amator, nemo adeo ferus est, ut non mitescere possit."

- Horatius

(Rosszmájú, haragos, tunya, borszerető, buja vágyú; egyik sem lehet oly túl rossz, hogy meg ne javuljon.) 

Amikor egy-egy időre nem frissül a blog, az nem azért van, mert nem tudok mit írni, mert alkotói válságom van, mert elfogytak a novellák, a témáim, mert meguntam és leállok, vagy unom az összes csepűrágó naplopót, akiknek nincs jobb dolga annál, hogy itt múlassák az időt, egy szerencsétlen barom életét olvasgatva, satöbbi-satöbbi, vagy ilyesmi. Hanem ez így mind együtt. Illetve nem, dehogy. Egyszerűen: ha nem írok, akkor nem is tudok írni. Mert vagy rajzolni, tanulni, vagy épp ellenkezőleg, élni kell, és nem érek rá, hogy ide firkálgassak. Mert azért nekem is van életem, néha, nem csak ez az izé. Képzeljétek, néha az is megtörténik velem, bár elég ritkán, hogy egy nap több időt töltök éléssel, mint annak a megírásával, lejegyzésével. Hahh. Szóval, ha épp nincs semmi új, akkor a baj nem Sesével van, hanem a körülményekkel. Eddig például olyan körülmények uralkodtak itt - az elmúlt két napban -, hogy nem tudtam volna eljönni a gépig, ide a szobába, már ha tudtam egyáltalán mi az a gép, vagy a szoba. Vagy, hogy ki vagyok én egyáltalán, és mit akarok kezdeni ezzel a rengeteg meglepő, új információval. Ezek után meg olyan körülmények voltak, hogy aludtam. Megpróbáltam újjá éledni. De most már minden ünneplő elment, beállt az almás dohányillat a szobában, pezsgősüvegek és poharak között sasszézva - kikerülve a figyelmetlenebb emberek által imígyen teremtődött üvegszilánkokat és az italfoltokat - eljöttem ide, leültem ide a hamutálakat a könyökömmel félretolva, lehalkítottam a zenét, amit még két nappal ezelőtt bekapcsolt itt valaki, és most megpróbálom majd ennek a gyönyörűséges időszaknak, a szülinapi bulinak és a mai kómának gondolatszilánkjait összeszedegetni, akár a mostanra igen elkoszolódott fekete pulcsim bolyhai közül, akár a zoknimból-talpamból kiszedegetve, akár kiolvasni a bortócsákból, a füstgomolyokból, és lejegyezni ide mindezt a csodát. Tessék, erre tessék tehát kedves közönség, én pásztor valék, terelem a kicsi gondolatfoszlányokat, mindet ide, semmi ne vesszen el, ne maradjon ki, mert minden pillanata egy újabb külön dimenzió, újabb mélység és magasság. Jöjjenek hát közelebb.

Meséljük el gyorsan - a feszültséget fokozandó -, hogy ma miket csináltam. Ez is elég érdekes, és legalább összeszedem magam annyira, hogy a szuper tegnapot még jobban lejegyezhessem. Szóval, akkor vegyük úgy, hogy a ma akkortól kezdődött, amikor egykor felébredtem a rumli közepén a kanapén, és azon gondolkodtam, hogy bár most felébredtem, ehhez nem fűződhet kétség, az ezt megelőző alvási periódus csak kb. egy óráig tarthatott. Mivel a vendégek közül - valami biológiai ritmusok csodájának köszönhetően - pont egy órás ciklusokban ébredtek fel túlélők, hogy elbúcsúzzanak. Szóval, én csak búcsúzkodtam reggel, meg próbáltam visszaaludni, óránkénti ciklusokban. Ennek a szomorú ténynek áldoztam pár percet magamból, de nem hagytam teljesen elsodorni magam eme siránkozásba, hisz hallottam, hogy papám jött meg - alul a lépcsőházban kulcscsörgés, cipő koppanása, alsó lakás kilincse, satöbbi-satöbbi, azonnal fel kellett tehát kelnem. Több okból is. Ha szétnéztem, magam is elhittem, hogy tegnap legalább tíz ember tombolt itt, ivott itt, Ubielezett itt, vízipipázott itt, videózott itt, összebújt itt, kacagott itt, szomorkodott itt, énekelt itt, táncolt itt, és mindez igen megismételhetetlen formákba, alakzatokba rendezte a szobát, illetve azt, amit eddig a szobának sejtettem. Szóval ez a látvány kiborító lett volna minden nem résztvevő számára.

A másik ok meg az volt, hogy megnézzem, papám mivel szándékozik meglepni engem ezen a fejfájós, mégis csodás napon. Egy DVD lejátszót nyomott a kezembe egy pillanatra (épp hogy megnéztem a zacskón keresztül), aztán mondta, hogy "golfütő" (ez régi, családi kifejezés arra, hogy a saját vágyak erősen befolyásolták a másiknak ajándékozandó tárgy tényleges kiválasztását - Frédi és Béni egy jelenetéből), aztán indult is lefelé az alsó szobába, hogy összeszerelje.

Ilyen módon feleslegessé válva visszalopóztam hozzánk. A. a. Judit épp akkor ébredezett. Ajjaj. Igen, meghallgattam így ezredszerre is a kedvenc számát - ami amúgy, kivételesen tényleg tetszik is -, el kellett szívnom egy reggeli cigit vele, és megbeszélni a közeljövőt - ki megy el a fénymásolóba a D-ék által hajnalban otthagyott jegyzetekért, hova el enni, satöbbi-satöbbi. (Ez a frázis most az új kedvenc filmem, a Zűrzavarból ered, satöbbi-satöbbi.) Aztán döntés, én el étterembe papámmal, tesómmal, ő haza enni szülőkkel ("már négy órája otthon kéne lennem" - sóhajtja két cigislukk és a zenéjéhez erősen kötődő eksztatikus felkiáltás között), és külön-külön elhozzuk majd a jegyzetet, akkor "köszi a szép estét", puszi-puszi, szép a világ, én rohanok öltözni, hárman irány az étterem.

A Jardinetteben (tetszőleges e-ket, j-ket és satöbbiket képzeljetek hozzá a névhez, én sem tudom hogy írták le) ettünk, tűzdelt vaddisznót ettem áfonyával, krokettel, satöbbi-satöbbi, tiramisuval, vörös borral, és csak meséltem-meséltem papámnak az új ajándékokról, amiket kaptam, a rengeteg élményről, meg ilyesmik. Jó volt, az étel is, csak kicsit kevés, aztán húzás a fénymásolóba. Ott kaptam két adag jegyzetet - a. a. Juditot átverték, lefénymásoltatták vele az egészet még egyszer, telefonos sajnálkozás, gúnyos, lenéző mosoly a pultnál állók felé, akik mindezt végighallgatták és feszengtek, és távozás. Azóta alvás, és most ez, az írás. Egy kóma ez a folytatás, az élmények abszolút hiánya, a kacagások, poénok, gondolatok visszhangjai a sarkokban, a kiszellőztethetetlen almaszag, és a zúgás.

Akkor lássuk a tegnapi napom végre.

2004. január 9., péntek, a frenetikus Szülinapi buli (satöbbi-satöbbi)

"Hic iuvenis crescit, velut hoc, quod crescere nescit."

(Nő a fiú naggyá, hogy szinte nem is vet ügyet rá.)

Reggel kezdődött minden, mint mindenkor máskor is, már ment le a Nap :), de talán mégsem, úgy egy óra lehetett, mászok ki a kádból, és Andris, öcsém és barátnője már a szobában pezsgőznek, banánlikőröznek. Legjobb kezdés, csak az ital ne fogyjon el, beszélgettünk és ittunk egy órát. Aztán nagy nehezen elszakítottam magam tőlük, mert aznap még sok dolgom volt. Kint farkasordító, sőt farkasbénító hideg, de mentem találkozni papámmal, aki hazajött Kijevből, ahol egy barátnőjénél volt, és a rejtélyes, sosem látott harmadik kis testvérünket látogatta meg. Volt miről beszélgetnünk az étteremben. Tényleg a reggeli likőr és az egész találkozás arra késztetett - és a legjobbkor, a legjobban sült el mindez -, hogy őszintén meséljek el mindent. És el is mondtam mindent, Ubielt, a dohányzást, a tivornyákat, az egyetem szívásait, a barátokat meg mindent. Egészen jól fogadta mindezt, ő is mesélt cserébe, én is elég jól fogadtam, satöbbi-satöbbi, és beszélgettünk végre hosszú idő után. Ez ilyen nap volt, minden a lehető legjobban sült el. De tényleg.

Ezek után rohanás az egyetemre, tudva, hogy otthon minden perc alatt három korty fogy el, és a csodálatos találmányra, a NEPTUN-ra várakozás fél órán keresztül. Aztán bejutottam, megnyomtam azt az egy ikont, hogy tartozás rendezése (ld. korábban az átutalás gyönyöreit), és futás haza. De kiderült egy gyors eszmecseréből (hazatelefon), hogy öcsém nem ment át a nagyszülőkhöz akkumulátort szerelni, mert hármasban, bizony, berúgtak. Ideges voltam, mert fáztam, és siettem volna haza, meg rendet is kellett volna rakni otthon az esti népes vendégseregre való tekintettel, de kiegyeztünk: én még nagyszülőkhöz, ők meg menjenek el vásárolni, ha már megitták mindhárom üveg pezsgőt és a likőrt. Nagypapa lent fagyoskodik a Skodája mellett, de semmi vész, itt az unoka, aki majd segít. Na persze, könnyű ezt mondani, de félretéve minden antitehetségem a műszaki dolgokhoz bokáig másztam a kocsiba, és megpróbáltam egy átkozott, túlméretezett fogóval meglazítani a kurva csavart az akkun. Ez persze nem ment, ekkor a jeges-havas kerti vasvázas kocsitárolóból Ironmanként kitoltuk az autót, a csomagtartóból elő a 14-es kulcsot, azzal már ment, kocsi visszatolása, akku a zsákba, nagypapi feltámogatása az emeletre, addigra ki is melegedtem, aztán jött a spontán találkozás alakította spontán ünnep. Régi, szép versem szorongatása, amit nagypapinak írtam 80. szülinapjára (jövő szombaton lesz 88.), sukorói bor szürcsölgetése (ott van telkük), húspogácsa majszolgatása. Az öregek sztoriai is szórakoztattak, bor is volt végre, lazítottam egy kicsit. Nagypapám eladta a régi motorját az egyik szomszédnak 100 liter borért. De az a bor nem ízlik nekik, és morogtak. Meséltek magukról, én is magunkról, volt meglepetésszerű fülhúzás, boríték átnyújtása, meleg ölelések, meg ilyesmi, satöbbi-satöbbi, hat felé elindultam haza, elkészülve minden látványra, ami otthon fogad.

Annyira nem voltak gázosak, kicsit vihogtak, de nem nagy gáz, én is beszálltam gyorsan. Aztán lassan jönni kezdtek az emberek, és egyre jobban elmerültünk ebben a mézes szirupban, mákonyos álomban, boros pocsolyákban, élmény- és pohárszilánkokban. Az első csoport (az este folyamán észrevétlenül, fokozatosan teljesen lecserélődött a társaság - a szolidabbak, dolgozósak mentek, amikor az akkor eszmélők, bulizósak jöttek) a szolidabbak, V. Orsi (10 éve volt barátnőm), Kacsa (blogom állandó rajongója, az Evangelion szállítója, stb.), Szomi (a szolid PHD-s közgázos srác, akivel szilvesztereztem, meg akivel Dark Sun-ozni szoktunk) jöttek először. Illetve csapódtak hozzá a már kissé részeg, Ubielt készítő, a Zűrzavart bámuló társasághoz. Az ilyen, elsőre keménynek tűnő ellentétek azonnal oldódnak pár üveg Rosé felnyitásakor, mi is ezt tettük (velük). Egy csokis meglepetéstojást kaptam tőlük, amelyben egy sárga majomra hasonlító, ceruzára húzható homonkulusz volt. És aztán egyre jöttek a többiek is, Ádám, D is megérkeztek. Ekkor ipari mennyiségű Ubiel gyártás következett, és lassan egybeforrt a társaság, és együtt lebegtünk, együtt zuhantunk, nevettünk, ittunk. Futárnak is jött egy barátnője, a tesómé menekült. Várakozással teli feszültség bennem, éreztem, hogy mindjárt nagyon szép lesz minden. Amikor Kacsa és Orsi mentek, jöttek meg Panchoék (Pancho, Rita). Kint a Kilátó téren is voltunk, hógolyóztunk is (akkor ment el a Szomi), ott fogyott el a királyi méretű Ubiel angyalunk. Ekkor jött a. a. Judit is, rendeltünk óriáspizzát, fogytak az üvegek bent, ropogott a hó kint, dobbantak a hógolyók, sercegett a cigi, kerülgetett minket a hideg Szél apó, de addigra fel voltunk fűtve, esélye sem volt. Orsi, mikor búcsúzott, átölelt, csókot lehelt a nyakamba, és még éreztem ezt kint is, de lassan elmúlt, tudtam, ez ilyen nap, lesz még több is, együtt jön a sok szerencse, ahogy eddig a baj is csapatostul járt. Futár barátnője is ment valamikor, a pizza is jött, a Sangriából nektárt csináltunk megint, elfogyott a királyi adag is, üres üvegek sorakoztak a konyhában, és ekkor jött az első nagy meglepetés.

Beléptem a szobába, és letaglózott, lenyűgözött egy óriási, ezüstösen csillogó, kis tálcával és kék-sárga színes-bojtos szívócsővel megáldott igazi vízipipa... Ajándék. És Panchoék már abban mesterkedtek, hogy a szénnel begyújtsák, a lekvárra hasonlító almás dohányt meg beletömjék. Hosszú, szép és szent szertartás ez, és körbeadtuk az almás ízt, bugyogott, ahogy kell, jó illata van, és gyönyörű egyszerűen. Nagyon szépen köszönöm még egyszer, Rita jó ötlet volt, Pancho, Ádám köszönöm az utánajárást, a beszerzést, a meglepetést, és az almaillatot a szobámba.

De nem ez volt az egyedüli meglepetés, és minden tiszteletem D-nek, hogy kibírta addig, nem szólt, hogy ő is hozott valamit, és akkor tálalták fel, amikor kellett, és igazán jól esett. Ez meg a szülinapi torta volt, odafent szépen megterítve, meg minden, gyertya elfújás, finom csokis torta, rajta a felirat, hogy "Boldog Születésnapot Sese". Hm, ez szép és finom ötlet is volt, és hajnalban, amikor felfaltuk, a legjobban esett.

Több filmet is elkezdtünk nézni, de bevallom, én elaludtam rajtuk. A Twin Peaks és a Rosenkrantz és Guildenstern Halott is kicsit nehezek voltak számomra, de a többiek számára is, mert a Twin Peaks végén már mindenki húzta a lóbőrt. De még itt sem ért véget a buli.

Első ébredőként lelopóztam megkeresni Ritát, mert korán eltűnt, valószínűleg hamar elfáradt, vagy kiütötte magát, és érdekelt mi van vele. Meg is találtam lent, nem is volt túl morci, hogy odafeküdtem, és próbáltunk beszélgetni. Aztán nagy monológ lett belőle, meséltem erről-arról, viccelődtünk, aztán persze megjött superman (Pancho), ráfeküdt, és éreztem, ki vagyok dobva :). Fellopóztam tehát, öcsémék már elmentek aludni, tehát alig maradtunk még ébren: a nem sokkal később mégis feljövő Pancho, a.a. Judit és a főünnepelt kómás sese. Ádám és D a kanapén aludtak, így Judit alig hangosította fel kedvenc számait a hifin, és alig táncolt és énekelt rájuk hangosan, hogy ne ébredjenek fel :). De csak kicsit morogtak néha, meg D néha pisszegett, de nem volt vészes. Kint hülyültünk a konyhában (szén hevítése a vízipipához), aztán bent a szobában folytattuk. Itt meglepő fordulatok következtek, Judit a fejemre tekerte kedvenc kendőit, simogatta a fejem, nyakam, arcom, mindig közel bújt, és egy csomó kompromittáló, kínos képet készített rólam (valamit valamiért, ugye :)). Sese, a beduin, sese az arab nő, sese a nemtommi. Fejemen a kendők, Judit a nyakamban, Pancho vízipipát izzít, aztán megint fogyasztottunk az almás füstből. Aztán Pancho lement, és miután Judit hosszú faggatás után (Oszkár díj nekem utólag ezért a szereplésért :)) megnyugodott afelől, hogy semmit sem jelentene számomra egy csók, csak annyit, amennyit egy jó csók jelent, és nem értem félre, satöbbi-satöbbi női logika, (Pancho is kuncogott, amikor ezt Judit először a konyhában felvetette: "Sese, úgy megcsókolnálak, ha tudnám, hogy ez neked sem jelentene semmit...", satöbbi-satöbbi, miért mindig ilyen bonyolult nők jutnak nekem, jót röhögtünk meg panaszkodtunk (én: "Én egy hús-vér ember vagyok, érted? Érzésekkel, bonyolult gondolatokkal. Nem egy kurva tévészereplő, kitalált képernyőhős. Érted, egy igazi ember vagyok...!? Érted?"), szóval miután nyugalmat erőltetve magamra csacsogtunk és vitáztunk Judit megunta és fölém hajolt a fotel karfájáról (ahonnan eddig a kendős produkciókat irányította), áthajolt az én fotelemhez, láttam a sötétben kissé szétnyíló ajkait, vágytam rá satöbbi-satöbbi, szóval akkor megcsókolt. Az egy élmény volt, kicsit harapdáltam is az ajkát, utoljára július végén csókolóztam ilyen jót (persze: egyáltalán akkor csókolóztam utoljára, asszem). De persze, csak egy csók volt, nem értettem félre, nem akartam érteni, csak érezni, érezni, melegét, ízét, illatát, puhaságát, és élvezni. Hm, kezeket a paplan fölé!, szóval köszönöm, és megbeszéltük, tudom mennyit ért, mi volt, nem kell a süket filozófia meg a kicsavart szócsaták, ez egy igazi szülinapi ajándék volt, és annak is kezelem. AMRA, köszönöm.

Még volt kis zenehallgatás, beszélgetés, aztán simán elaludt a fotelben, betakartam, D-ék búcsúzkodása után hajnalban áttettem óvatosan a díványra, ott is betakartam, oda feküdtem az ágyra, hozzá közel, nem a saját ágyamba mentem, és végre boldog voltam megint. Köszönöm az ajándékokat, Orsinak, Kacsának amiket hoztak, és külön a homonkuluszt, Szominak a titokban és zavartan nekem átnyújtott tábla csokit (Merci - köszönöm) és a türelmet a sok hülye iránt, a sok italt, amit mindenki hozott, Panchonak, Ritának és Ádámnak a vízipipát, szobám díszét, és az állandó almaillat felelősét, D-nek a tortát, a.a. Juditnak a csókot, Andrisnak és Zsófinak, hogy eljöttek, és velünk mulattak, a videókat, a mindent, köszönöm ezt a gyönyörű szülinapot.

Köszönöm az olvasóknak is a sok e-mailt, sms-t, a helyes megfejtéseket, amelyekről inkább holnap írnék - mára elfáradtam az írással. Valószínűleg még sok minden eszembe fog jutni az estéről, néha frissítem még az írást, és most megyek, és belekukkantok megint a Zűrzavarba, pakolgatok kicsit, csodálom a pipát, és megiszom a maradékot. Jók legyetek, holnap megint ugyanitt.

Még egy rövid novellát a végére, tényleg rövidet, és jó éjszakát.

-----------------------------------------------------------------

Paul Kaison: Hírek

-----------------------------------------------------------------

   - És újra itt van James Herb az aktuális hírekkel!

- Jó estét, hölgyeim és uraim! - köszönt egy papírhalom mögül a jólfésült tévés bemondó. - Újabb robbantásos merénylet volt Jordániában, a halottak száma huszonöt. Elloptak egy Szeretetszolgálatos helikoptert, a segélycsomagokkal együtt Indiában. A német márka újra stabilizálódik. Felmentették az amerikai elnököt az ellene felhozott nemi erőszak vádja alól. És végül friss információ Hadészről; a vonalban, élőben Thomas Hurtman, NASA:

- Jó estét, a tisztelt nézőknek! A NASA megerősítette, hogy a felénk közeledő meteor mérete vetekszik a Holddal, és most már teljesen bizonyos, hogy holnap, fél hatkor össze fog ütközni a bolygónkkal. Így, ha csak valamilyen isteni csoda nem történik, mindannyian elpusztulunk!

- Köszönjük, Mr. Hurtman. - vette vissza a szót a műsorvezető mosolyogva. - Akkor a jövő heti időjárásról...

(sese, szombat, november 28, 1998)

"Consultor homini tempus utilissimus."

(Az idő az ember legjobb tanácsadója.)

Megnéztük a Gyűrűk Ura 3-at, alapjában véve jó volt, a Gimli féle beszólások, a helyszínek, stb. jól ki voltak dolgozva. Kár, hogy kevesebb lelki-meghatós rész volt benne, mint az előző kettőben, és szinte még kevesebb párbeszéd. De a zene meg a hangulat rendesen ott voltak a szeren. Legjobban az élőholt sereg ábrázolása tetszett, főleg a vezérük kinézete és entitása. Az utolsó fél órában persze már komolyan elfáradtunk, kicsit nevetgéltünk a szinte homoerotikusra sikerült hobbitos jeleneteken (persze tudom - ez egy mese, és ők jó lények, lélekből, nem testileg szeretik egymást), és vártuk, hogy vége legyen. De sokkal jobb volt, mint a legtöbb film, amit mostanában láttam. (A Szamszara persze még mindig jobb).

Lényegében ennyi is volt a mai napom, próbálok majd tanulgatni is, ahogy tegnap is próbálgattam, de az is lehet, hogy a Zűrzavarig (ma 23 órakor az mtv-n) már csak heverek azon a bizonyos szófán (ld. lentebb).

Érkezett már két jó megoldás a kérdésemre, és pár kevésbé jó találgatás is. Majd 10-én berakom a jobb e-maileket, és a helyes megfejtést is. Köszönöm mindenesetre azoknak, akik írtak nekem.

Most egy könnyedebb hangvételű, szinte kedves, bár kicsit morbid régebbi novellám rakom be ide, lévén, ma én is egy mesét néztem a moziban, és a kedvem is jobb egy kicsit. Jó szórakozást hozzá.

-----------------------------------------------------------------                                                                    

Paul Kaison: Antipor, a tökéletes porszívó

-----------------------------------------------------------------

I. rész

   - Aztán egyetlen porszemet se találjak itt mire hazajövök Opulászból, megértetted? - nézett vissza az öreg Ormond az ajtóból.

- Biip-bep! - válaszolta a kis robot, majd megfordult és visszagurult a nappaliba.

   Ormond professzor pont egy hete rakta össze ezt a kis gépet, s nagyon büszke volt rá: Antipor tökéletesen végezte a munkáját. Azért készült, mert a megvénült, hátfájós tudósnak elege lett az örökös porszívózásból - egy feltaláló ugyanis sokszor szorult arra, hogy félresikerült találmányait, illetve azok maradványait szobájának padlójáról eltüntesse. Antipor persze csak az egyike volt annak a számos robotnak, akik a professzor mellett dolgoztak, de most, hogy a gazdájuk elutazott, a legtöbbet közülük kikapcsolta. Csak ketten maradtak aktívak: Ugi, a házőrző, aki odakint az udvaron keringett és Antipor, aki idebent maradt takarítani.

   Ugi egy fél méter marmagasságú, kutyaszerű fémláda volt, fűrészfogakkal és szirénával, Antipor pedig úgy nézett ki, mint egy rengeteg szívócsővel felszerelt kerekes szemeteskuka, amelyen elől egy kis piros szem villogott. Mindketten tökéletes szolgák voltak, mert Ormond annak építette őket. Minden parancsot igyekeztek legjobb tudásuk szerint teljesíteni és ebben segítségükre volt bimbózó mesterséges intelligenciájuk, ami mindent magába szívott, ami újdonság volt a kis robotok számára.

   El kell mondanom, hogy ez a végtelen tanulási kedv és utánzási vágy már rengeteg problémát okozott professzorunknak, de ő többnyire kisebb-nagyobb mérgelődés után túljutott rajtuk. Ilyen, kissé illetlen tréfa lepte meg a professzort, amit a Sors egy családi partin okozott számára, amikor is egy új robotja, Pincérke, hangosan elböffentette magát a vacsora végeztével. Ormond a piruló mamájának és leányának csak egy hosszabb bocsánatkérés után tudta megmagyarázni a gonosz esemény legvalószínűbb okát: a robot akkor tanulhatta el az emberektől ezt a rossz szokást, amikor egy messzi-messzi tudóstársa látogatta meg Ormondot, s az egy teával fogadta őt. Ez a távolból jött feltaláló, istenek neki, de elböffentette magát a tea után, mert ez náluk annak a jelzése volt, hogy igen jólesett, amit vendéglátójától kapott. Talán ezt tanulta el Pincérke...

   Egy másik kellemetlenség akkor adódott, amikor egy robotsegédje, bizonyos Kódoki, egymás után segédkezett nála egy kör megszerkesztésében, majd egy kis tárgy felolvasztásában. A körnél ugyanis megjegyeztették vele, hogy a kör háromszázhatvan fokból áll, de a háromszázhatvanadik fok csak fiktív, lényegében megegyezik a zéróval. Így amikor az olvasztást végezte és épp háromszázhatvanra kellett volna emelnie a hőfokot, ő azt a nullára csökkentette, s ezzel tönkretette azt a  kicsi tárgyat. Butaság, nemde?

   De a professzor sosem adta fel, tovább növelte a tanuló robotok hosszú sorát és egyre újabb és újabb segédek készültek műhelyeiben. Éjt-nappallá téve dolgozott és csak évente egyszer ment pihenni: amikor feljött a Fehér Nap is és elviselhetetlen lett a forróság. Ilyenkor kis családjával felkerekedtek és elutaztak Opulászba, ahol a Nagy Tó vizében lehűthették magukat. Ott voltak legalább három hétig, amíg a hőség el nem múlott, majd általában azután hazatértek.

   Most is egy ilyen kiruccanásra indult el Ormond, s hogy házát tisztán találja, amikor a nyaralásból hazatér, beállította Antiport, hogy az kitakarítson amíg ő távol van. Ezután önfeledten indultak el a Nagy Tóhoz, mert már érezni vélték a lila tó simogató ölelését, s az igazat megvallva, már nagyon rájuk is fért a pihenés.

- Aztán egyetlen porszemet se találjak itt, mire hazajövök Opulászból, megértetted? - nézett vissza még az öreg Ormond az ajtóból.

- Biip-bep! - válaszolta erre a kis robot, majd megfordult, és visszagurult a nappaliba.

II. rész

   A kukaformájú robot magára maradt a házban, de őt ez egy cseppet sem zavarta. Úgyis utált mindent és mindenkit, akik itt laktak, mert csak felesleges piszkot csináltak, amit neki kellett feltakarítania. Így is elég dolga lesz, hogy senki más után nem kell majd naponta felporszívóznia, nemhogy, ha még mások is itt lennének! De most végre egyedül van és rendet csinál! Ormond meg lesz vele elégedve.

   Ahogy ezt elgondolta, neki is állt dolgozni. A számára épült emelővel felvitette magát az összes ablakhoz és bezárta őket. „Több piszok már nem jöhet be!” mondta magának. Azután végigjárta mindkét emeletet, mind a tíz szobát, és felmérte a reá váró feladat nagyságát. „Ezzel elleszek egy-két óráig...” sóhajtotta. De Ormond ezt parancsolta, hát nekiállt, bekapcsolta a szívócsöveit és begurult az első szobába.

   Három óra múlva elégedetten konstatálta, hogy a kosz nagy részét sikerült eltüntetnie. „Jobb munkát végeztem, mint eddig bármikor!” gondolta és ebben igaza is volt: máskor - az itt lakók miatt - nem tudott volna ilyen alapos munkát végezni. Engedélyezett magának egy rövid pihenőt.

   Este újra munkához látott és ismét végigment az egész házon. Belesett a ház minden eldugott zugába, minden polcot, minden egyes könyvet, minden dísztárgyat, minden kémcsövet, egyszóval mindent leporolt, illetve lemosott, majd miután elkészült, elégedetten tért nyugovóra.

   Másnap boldogan ébredt, de az öröme nem tartott sokáig: körbenézett és látta, hogy ismét mindent por borít. Sóhajtott egyet, de mert nem akart Ormondnak csalódást okozni, ismét felkötötte a kendőjét, s nyomban munkához látott. Ebédig el is készült a ház nagy részével, ekkor feltöltötte magát, adott enni Uginak is, majd pihenni tért. De délután ismét dolgoznia kellett, hisz a por csak gyűlt és gyűlt minden percben, így megállásról szó sem lehetett. Végül ez a nap is ugyanúgy ért véget, de most már a boldogsága sem lehetett akkora, mint az első nap: sejtette, hogy az ébredés csak újabb porszívást tartogat számára.

   Így is lett. S a harmadik nap is úgy telt minden, ahogy az előző két napon. De a negyedik nap Antipor fel-ült a délutáni pihenés után, s úgy döntött, ez így nem mehet tovább! Ha Ormond hazajön, és azt látja, hogy minden igyekezete ellenére por van a lakásban, nem fogja megdicsérni őt! Márpedig ő egész nap dolgozik, mást sem csinál, csak szívja a port, mégis a por mindig visszatér. Ezen változtatni kell, különben Ormond szomorú lesz. „Egyetlen porszemet se találjak itt...” ismételte meg magában a professzor szavait. „Nem fogsz!” határozta el magát.

   „Mi az oka annak, hogy a por mindig visszatér?” ült le gondolkodni az este. „Valami port okoz, hisz csak úgy semmi sem keletkezhet a semmiből!” idézte a professzor egyik bölcsességét. „Ha megszüntetem a porokozót, akkor nem lesz több por sem.” fejezte be a gondolatmenetet.

   „Na, akkor mi okozza a port?” nézett körbe. Antipor úgy döntött, hogy holnap, amikor takarítani kezd, megfigyeli hol találja a legtöbb porszemet. Ott alaposan körülnéz, felkutatja azokat a tárgyakat, amik a kellemetlen porcicákért felelősek, és elpusztítja azokat. Ismét boldogan tért nyugovóra.   

III.     

   Másnap belekezdett a por elleni háborúba. „Ormond meg lesz elégedve velem, ha hazatér!” bíztatta önmagát. „Fel, fel, harcra Antipor! Ne kegyelmezz senkinek és semminek, ami elszomoríthatja a gazdádat!”

   Először a könyvespolcok felé iramodott. Ott találta ugyanis minden nap a legtöbb piszkot. Gyorsan leporolta a vaskos, tudományos köteteket, majd felszívta az elszabadult felhőcskét, végül az emelőt nekiparancsolta a tartórudaknak, amik hamarosan le is szakadtak. A lehullott könyveket egy kupacba gyűjtötte, majd a kandallóba hajította őket. Amikor fellobbant a tűz, boldogan kiáltott fel: „Vesszen a gonosz porördög, többet te sem szomorítasz el senkit!” S azok szépen, lassan hamuvá is égtek...

   Antipor boldogan vette tudomásul, hogy egy problémával kevesebb van már a házban, de tudta, még messze van a győzelemtől. Felkerekedett tehát, hogy új ellenség után nézzen. Nemsokára meg is állapodott a függönyök előtt. „Ti egyszerűen vonzzátok a port!” förmedt rájuk. Sorban lerángatta őket a karnisról, majd egyenként a tűzbe hajította őket. A függönyök után a padlószőnyeg következett. Minden szobában apró darabokra vágta őket, majd ezek is a kandallóban végezték. Antipor érezte, hogy tettével újabb csatát nyert. A szőnyeg után összegyűjtötte az összes műanyagból készült nagyobb méretű tárgyat, mert látta, hogy azok is a tisztaság ellen vannak, hisz feltöltődve a függönyökre hasonlítanak, de mivel ezeket már nem tudta elégetni, kihordta őket az utcára.

- Mit csinálsz Antipor? - futott oda Ugi. - Az erre járók el fogják vinni ezeket az értékes holmikat!

- Vigyék csak! - háborodott fel amaz. - Szívják be ők a mocskot, amit ezek okoznak!

- De ezek Ormond dolgai, amiket nekem őriznem kell! Vidd hát vissza őket a házba!

- Nem! - felelte Antipor dacosan.

- Akkor visszaviszem én! - döntötte el a házőrző.

   S úgy is tett. Antipor csak hápogni tudott a dühtől, amit azért érzett, mert a kutyarobot megakadályozta a feladata elvégzésében; de egyenlőre semmit sem tehetett: a kutya erősebb volt nála. Kénytelen volt eltűrni, hogy a dolgok visszakerüljenek a helyükre, sőt, Ugi még további gondokat is okozott.

- Hol vannak a könyvek, amik Ormond legértékesebb tárgyai voltak, hol vannak a függönyök, s hol van vannak a szőnyegek? - nézett körbe a házőrző.

- Elégtek. - válaszolta Antipor, ugyanis erre a kutya magától is rájött volna.

- Elégtek? Jaj nekem! A gazdám el fog páholni, ha hazajön! Mostantól sokkal jobban oda kell figyelnem mindenre! Itt maradok, s csak éjjel megyek ki ugatni!

   Antipor nem tehetett mást, bele kellett törődnie Ugi döntésébe, de közben dohogott, mert úgy érezte most a por került fölénybe vele szemben. Ráadásul ez a kutya még több koszt hordott be az udvarról, s ezt is neki kell majd feltakarítania! S ha a kutya tényleg minden nap itt fog ki-be járkálni, akár ki is égetheti magát, akkor sem lesz képes minden porszemet eltűntetni mire a professzor hazatér! 

   „Valahogy el kell intéznem ezt a kutyát is!” morogta este, amikor Ugi kiment az utcára ugatni.

   Szomorúan állt neki a munkának a hatodik napon. Miközben végigjárta a szobákat és felszívta az éjjel odakerült porszemeket, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ezt most teljesen feleslegesen csinálja. Az eb ki-be mászkál a házba, hogy szemmel tarthassa őt, s közben állandóan csak hordja be a koszt. A tárgyak továbbra is porolnak, s ő csak gürcöl itt és semmi reménye sincs a sikerre.

   „Hogy bánhatnék el a kutyával?” kérdezte magától. „Ha nem adnék neki enni, akkor kikapcsolna, de hogyan tudnám elérni, hogy ne kérjen enni?” Leállt gondolkodni. „A kutya feladata a ház és tárgyainak őrzése, s ez számára mindennél fontosabb. Ha találok egy okot, amivel bebizonyíthatom, hogy az evése vagy a létezése kárt okoz a háznak, illetve egyes tárgyaknak, lehet, hogy kikapcsolná magát. Igaz?” Lassan gurulni kezdett körbe-körbe és közbe a fejét törte. „Az étkezése árt a háznak, árt a háznak... A tűz!” jutott eszébe. „Ha azt mondom neki, hogy zárlatos a töltője és annak a szikrái gyújtották meg a függönyöket, a szőnyeget, többet csak nem tölti fel magát!” Gyorsan lesietett tehát a földszinten kuporgó Ugihoz és kis piros szemével szomorúan pityegve előadta neki a tényállást.

   A csel bevált: a kutya megijedt, s eldöntötte, hogy többet nem használja a töltőt. Sőt, Antipor két legyet ütött egy csapásra: a gyanú elszállt felőle, s a házőrző is rögtön elhagyta a házat. „Ha már aludnom kell, legalább aludjak odakint, talán már a látványom is elijeszti a betörni kívánkozókat!” ugatta bölcsen.

   Így történt, hogy Ugi pár óra múlva elaludt, Antipor legnagyobb örömére.

IV.

   A hetedik nap Antipor újult erővel állt neki a porokozók eltávolításának. Ismét összeszedte a műanyag tárgyakat, s a szétszerelt fabútorok részeivel együtt kihordta őket az utcára. Ezután végiggurult a lakáson, összeszedte az összes éghető tárgyat - iratokat, posztereket, zsebkendőket, ceruzákat, faszobrokat, játékokat, dobozokat, gyertyákat, régi újságokat, leveleket, babákat, plüssállatokat, párnákat, terítőket, ágyhuzatokat, stb. - az erre az alkalomra, ünnepélyes keretek közt meggyújtott tűzbe hajította. A ház lassan kiürülni látszott...

   Mikor a láng felcsapott és mohón falni kezdte az összegyűjtött dolgok halmait, Antipor egyetlen szeméből egy kicsiny olajcsepp is kicsordult. Olyan boldog volt, hogy azt leírni képtelenség! S amikor a halom helyén maradt kormot és hamut felszívta a csöveivel, azt hitte elkészült. Fáradtan kapcsolta ki magát, úgy várta a reggelt, mint a megváltó pihenés és láblógatás időszakát...

   De reggel ismét találkozott az ellenségével. Igaz, már sokkal kevesebbel, mint az első napokban, de még mindig érezhető volt a jelenléte. Pedig a ház gyakorlatilag kiürült már. Antipor tanácstalanul nézett körbe. „Most mit tegyek?” kérdezte az üresen kongó szobáktól. „Talán ez az utolsó pár szem por...” próbálta felvidítani magát. „Hisz, most már semmi sem porol, ...vagy mégis?”. Szörnyű gyanú ébredt benne.

   „Maga a ház porol!” döbbent meg. „Maga a ház az, ami megakadályozza, hogy Ormond parancsát teljesítsem...” szomorodott el ismét. „Aztán egyetlen porszemet se találjak itt mire hazajövök Opulászból, megértetted?” visszhangoztak gépfüleiben Ormond utolsó szavai.

   „De miként...?” nyöszörgött Antipor. „Hogyan pusztítsam el a házat?”

   „A labor! Biztosan vannak ott olyan szerek, amellyel felrobbanthatnám!” szólalt meg benne a remény. El is indult rögtön a ház oldalában nyíló kis helyiség felé. „Itt milyen kosz van!” kiáltott fel, amikor begurult a professzor rendetlen magánterületére. „De semmi gond, ez is a levegőbe repül majd!” bíztatta magát. „Csak meg kellene találnom a megfelelő szereket!” Bizonytalanul nézett szét. „Vajon melyik mire való?”

   A labor zsúfolásig meg volt rakva különböző tégelyekkel, edényekkel, csövecskékkel, ládákkal, befőttesüvegekkel, amelyekben a szivárvány minden színében pompázó löttyök és porok tartózkodtak. Antipor nem értett a kémiához, így a különböző feliratok is érthetetlenek maradtak számára. „Melyiket válasszam?” gurult fel-alá idegesen. „A legjobb lesz, ha kiviszem mindet!” vont volna vállat, ha lett volna neki.

   Nekiállt hát kihordani a vegyszereket, s a ház előtt, az udvaron egy kupacba dobálta őket. Két óra alatt végzett is a kihordással, majd elégedetten vizsgálta a színes-szagos dombocskát. „Akkor gyújtsuk meg!” döntötte el. Kis elektromos szikrát produkált, azzal meggyújtott egy rongydarabot és azt az üvegcsék mellé dobta. „Jobb lesz hátrébb menni...” gurult ki gyorsan az útra. Még ott is túl közel maradt...

   A halom hatalmas dörrenéssel robbant fel, kettészakította a házat, a tetejét messze repítette, majd minden lángba borult. A füst az égig szökött és feketére színezte azt, eltakarva még a Fehér Nap fényét is. A szél csak estére tudta szétfújni a szürke felhőt, s amikor újra odasütött a nap, szörnyű látvány tárult Antipor szemei elé. A ház helyén most egy kráter volt, falai helyén elszenesedett csonkok, a kert helyén fekete sivatag. Antipor sérült kerekein óvatosan közelített a romokhoz, s közben maga is kis füstöt eregetett kuka alakú testéből.

   „Mennyi munka!” nézett körbe. „Az egész területen végig kell mennem és fel kell szívnom az összes kormot, hamut. Össze kell szednem az elhullott köveket, Ugi szenes roncsait. Ez legalább egy heti munka!” sóhajtozott. „Mégsem pihenhetek! Még egy hét...” Dolgozni kezdett. Teste nyikorogva adta tudtául nemtetszését, de Antipor nem törődött a sebeivel. „Ormond boldog lesz, ha meglátja, hogy sikerült teljesítenem a parancsát.” gondolta. „Egy hét és kész leszek... Aztán leülök a pusztára, szétnézek, s elégedetten figyelem majd a rendet. Por! ...Én győztem.”

(sese, vasárnap, május 17, 1998 és (főleg) kedd, augusztus 25, 1998)

"Laetus in praesens animus, quod ultra est, aderit curare."

- Horatius

(Víg legyen szívünk ma, ne nézze folyton, hogy mi lesz eztán.)

Ez már harmadik rohama Tél Apónak, gyönyörűen, egyenletesen, harmonikusan hullik a szent, tiszta, mások szerint (Japán) a gyászosan fehér, lágy puha hó. Elborította az utcánkat, a kertünket, a fákat a kertben, az aranyesőt, a rózsákat. Puha fehér szőnyeg, macskánk lábnyomai szakítják csak meg, kinek még a feje búbján is kis hókupac, hókorona ül. Előbb ütközött bele egy rekettyésbe :), és feje búbjára hullot a nedves áldás. De le is dörgölőzi onnan a lábam szárára. Tisztuljunk meg is, engedjünk be friss levegőt a lakásba, csak utána gyújtsuk meg a szantálos füstölőt. Vegyünk fel feketét, az ego színét, a magányos erő színét, és élvezzük a kontrasztot, az ember tökéletlenségét, a nagy hibát, a vis maiort, és vágyakozzunk, hogy jobbak legyünk, olyan fehérek, mint ez a friss hó. AMRA, köszönöm. Szép napot mindenkinek.

Reggel felhívtak a bankból, hogy az átutalási lapról lefelejtettem valamit. Először kétségemnek adtam hangot, mondván az a cetli - aminek a felét kapják csak meg - kb. 10x6 cm-es, és erre már nyomtatott nagy betűkkel fel kellett írnom a nevem, a várost, ahol lakom, a BME Gyűjtőszámla teljes megnevezését, két 3-szor nyolcjegyű azonosítószámot (az én bankszámlaszámom, és a BME Gyűjtőszámla számlaszáma), a beküldés célját, az aláírásomat, a bankfiókot, és a pontos dátumot, végül az ott álló pecsételővel rápecsételtem valamit az aljára. De igen, kiderült, hogy egy hatjegyű számot, amely a TIRIS kártyám hátoldalán szerepel csak, azt még fel kellett volna írnom rá valahova (biztos a széléré, ha felemelem, és elfordítom a térben). Szerencsére kielégítő megoldásnak találta, hogy egy szál mosolyban a hideg padlón visszakacsázzak az ágyamhoz, ott felkapjam a lehajított farmerom, és a kártyáról bediktáljam neki a számot. Nagyszerű, már csak pár nap, és ezek után utalják is. Jól működik a rendszer, büszkék lehetünk magunkra emberek, miket kitaláltunk kétezer év alatt.

Megéheztem, és a nagy citromsárgához fordultam. Ez egy ilyen tárcsás kagyló, jó régi darab. És képzeljétek el, ha bizonyos számok fölé dugom az ujjam, és elforgatom a tárcsát, beleszól majd valaki, akit tényleg érdekli ezen a hideg délutánon, hogy megéheztem. Sőt, ez semmi, az is rettentően érdekli, mit is ennék így a fotelomban, a meleg radiátor mellett. Hát nem haboztam neki elmesélni mindezt, még a fahéjról is elcsevegtünk, meg valami sütiről, amit a kaja után megennék, (piskótafalatok fahéjas szilvamártásban, fügés csokiöntettel - aki ezt kitalálta...; avagy ez már a Mennyország?); kedves lány volt, és ezután letettem, és máris jobb volt minden. És az lesz majd a legszebb, amikor valaki ezek után kocsiba ül, minden hó és fagy ellenére, és megpróbálja megközelíteni a házunkat, pont azokkal a kajákkal, amiket meggyóntam a kedves lánynak, és csak egy vicces színes papírdarabot fog kérni összesen. Na ez a nem semmi. Megint büszke vagyok magunkra, emberek, miket ki nem találtunk ezer évek alatt.

Január 10-én negyed évszázados leszek. Igen, az lesz a 25. szülinapom. Hogy milyen lesz? Nem tudom, valószínűleg semmi nem fog megváltozni, de azért reménykedem benne, hogy néhány dolog mégis. És, hogy ezek jó változások lesznek. Feladnék egy könnyű találós kérdést erre az alkalomra, és aki helyesen válaszolja meg (mondjuk az első három), azokat meghívom valamire. Egy üveg borra, nagy korsó sörre, vagy ilyesmire. A kérdés meg a következő:

• Mi a közös ebben a négyben: Semchezáj, Azazel, Lucifer, Szamáel?

A megfejtés sok helyen megtalálható, itt a blogomban is írtam már róluk. Na, várom a megfejtéseket az e-mail címemre (bal felső sarok), és hogy együtt ünnepelhessünk. :)

A most következő novella abban a környezetben játszódik, ahol a négy regényem is. Ez ilyen kedvcsináló, meg amúgy is ilyen hangulatom van. Jó szórakozást.

-----------------------------------------------------------------

Paul Kaison: A Szivárványmadár

-----------------------------------------------------------------

I.

   Atech Külvilági volt. Élete nagy részét nem a városokban, hanem egy barlangban töltötte; mélyen egy szürke hegy hideg, és sötét gyomrában, a bolygó egyik legméretesebb hegységének déli végében. A Világvége előtt ezeket a csúcsokat az „Urál-hegységhez” sorolták, s a régi Oroszország területén húzódott. Ma egyszerűen a Külvilág peremének nevezték ezt a helyet, ugyanis a Menedékvárosok térképei szerint itt végződött az az újraművelt, üvegburákkal fedett terület, amit a katasztrófákat túlélők foglaltak el.

   Ha Atech felmászott kiválasztott otthonának felső teraszainak egyikére, láthatta is a távolban a magasba emelkedő hatalmas Reon SMP búráját, ami alatt a legnagyobb ilyen város, harmincmillió ember otthona rejtőzött. A búrák a bolygón megjelent veszélyes sugárzás ellen védték a lakosokat, és a városok peremén elterülő, gondosan őrzött szójaföldeket. Ez a sugárzás az ottaniak számára életveszélyes volt, és ezt Atech is jól tudta, hisz ő is vagy tizenöt évig hallgatta azokat a hírhedt szlogeneket, amelyekben a városokat irányító Társaságok magukat, mint a civilizáció megmentőjét reklámozták, elrettentő adatokat szolgáltatva a Külvilágról. 

   Ez még azelőtt volt, hogy a „fekete alakok” segítségével megszökött a városból, úgy huszonöt évvel ezelőtt. Nem volt más lehetősége, hisz a város rendőrsége vadászott rá, s ha elkapják, biztosan elintézték volna. Ha pedig mégsem lövik le, mielőtt letartóztatják, akkor a bíróság elé rángatják, s úgyis kitoloncolják Areonból. Ez volt ugyanis a legszigorúbb büntetés, amit a bírák hozhattak: száműzés a Külvilágba. S ez az ítélet a városlakók szemében egyenlő volt a halállal, méghozzá a lassú, kínszenvedéses halállal!

   Ő tudta jól mindezt, mielőtt a Sellő téri éjszakai alakok ajánlatát elfogatta, mégis a szökés mellett döntött. Erre mind a származása, mind az élete magyarázatot ad: ősei indiánok voltak, s egészen a Világvégéig egy Amerikai - ez egy messzi földrész nyugaton, mára kihalt - rezervátumban éltek. Nagyszülei, szülei már a menedékvárosban születtek, de a lelkük mélyén megőrizték eredetüket, őseik büszkeségét, szokásaikat - már amennyire erre lehetőségük volt - továbbra is gyakorolták, s Atech, gyermekkorában mindent el is tanult tőlük.

   Tutunis ősei évezredekkel ezelőtt a Csendes-óceán északnyugati partján éltek, s az „égi madarakat” tisztelték. Hitük szerint a Sötétség kora után hatalmas, fénylő madarak érkeztek a Földre, s miután a Kékhegybe egy tágas barlangrendszert vájtak maguknak, hogy abban lakhassanak, a tó mellett élő indiánokhoz mentek. A harcosokat könnyen elijesztették villámló botjaikkal, de senkit sem bántottak. Feleséget kértek maguknak, cserébe tanítani kezdték őket. Így a tutunisok papokat választottak, akik megtanultak írni-olvasni, megtanulták a csillagászatot, az időmérést - naptárt készítettek -, sok gyógynövény használatát, és a növények nemesítésének módszerét is.

   A Tanács Tüze mellé egy több ember magas oszlopot állítottak fel az istenek tiszteletére, és a tetejére egy csodaszép madarat faragtak, amit úgy szólítottak: Tutunihmu.  Ez lett a totemállatuk, s az istenek távozása után ezt a madarat imádták. Papjaik generációkon keresztül hirdették, hogy egy napon az istenek visszatérnek majd, csak figyeljék az eget, és építsenek új oszlopokat, ha a régiek elpusztulnának. S ők figyelték az eget, így a madarak lettek a legjobb barátaik, és azokat Tutunihmu gyermekeiként tisztelték.

   Minden gyermek már kiskorában szelídített magának egyet, s gondoskodott róla, annak pusztulásáig. Kis állataik szokásaiból is rengeteget tanultak, s segítségükkel képesek voltak megjósolni a várható időjárást, megtudták, ha ellenség, vagy veszélyes állat közelít, és a madarak tollaiból kiváló nyílvesszőket készítettek. Varázsénekekkel köszöntötték, faggatták kis állattársaikat, s az elmúlt évezred végére gyakorlatilag egy közösségé olvadtak.

   De a gyarmatosítás alatt, majd az USA megalakulása után - ezek mind az elmúlt évezred eseményei voltak - rengeteg problémájuk akadt, s nemsokára arra kellett ébredniük, hogy földjeiket elvesztették, vizeik mérgezővé váltak, hogy a madarak százával pusztulnak a gyárak, repülők, autók, vadászok miatt, s az istenek nem tértek vissza, hogy segítsenek nekik. S a törzs lassan felbomlott: el kellett menni dolgozni, hogy pénzt keressenek, csak kevesen választották a rezervátumi életet. A tévé, a rádió, a telefon és a többi civilizációs eredmény elszakította őket a madaraktól, s Tutunihmu is „barbár bálvánnyá” vált a kereszténység elterjedésével.

   Az egyiptomi-görög Hermész rendhez hasonlóan azért maradt néhány család, akik törekedtek őseik kultúrájának megőrzésére, s megmenekítették a varázsigéket, és az oszlopokat a fehér ember elől. De így is sok tudomány elveszett: az itt-ott megjelenő inkvizíciós törekvés mellett a felejtés, a létért való küzdelem, s a fiatalok fokozatos elfordulása okozta a hivatalosan Tutunihmu rendnek elkeresztelt csoport fogyását, akik a Világvége előttre már csak körülbelül ötven főt számláltak.

   Ezek közül került ki Atech családja is, akinek nagyszülei már Areonban éltek. A Világvége elől, mint munkások menekültek ide, akiknek a Társaságok gazdagjai a tipikus „indiánfeladatokat” adták: takarítást, építkezést, monoton, gyári szalagmunkákat. Rozzant, hirtelen felépített bérházban laktak, olcsó műételeket ettek, de végig megőrizték őseik hitét és iratait, s amikor Atech tizenéves lett, nyugodt szívvel adták át neki tudásukat.

   Tehették mindezt azért, mert Atech igazi városellenes, Társaságellenes fiatalemberré cseperedett, s nagykorára már egyáltalán nem fenyegette az elszürkülés fojtogató veszélye. Egy ideig ő is egy gyárban dolgozott, de amikor végül megelégelte a megaláztatást, a haldokló emberiség nyomorát, a Társaságok önkényeskedését, a cégesek rabigáját, egy anarchista csoporthoz csapódott, hogy „ne csak a száját jártassa, hanem harcoljon is ellene” - ahogy szüleitől elbúcsúzva mondta.

   Pár év alatt a Zöldszeműek főnökévé vált, s abban az időben a város egyik leghírhedtebb rendbontójává s gyújtogatójává verekedte ki magát a Hálózat újságainak címlapjain. S pont akkor, amikor úgy látszott, hogy élete jobbra fordul, és a város legerősebb földalatti csoportjához, a titkos KLO-hoz - Korlátlan Lehetőségek Országa - kerül, egy RTT-s - Reon Társasági Tanács - kommandó csapdába csalta, és lemészárolta a Zöldszeműek törzsét. Atechnek menekülnie kellett.

II.

   Azóta huszonöt év telt el, s Atech még mindig élt. Biztosan azt gondolnánk, hogy ott, a barlangjában, a harcokkal, pusztítással kísért éveit a béke, a pihenés évei követték, de ha jobban belegondolunk rájövünk, hogy nem mondhatunk ilyet a Külvilági életre! Itt maga a Természet volt az ellenfele, ami legalább olyan erős ellenség, mint a Társaságok; hisz mindennap tőle kellett megszereznie az élelmet, a vizet, az otthon melegét, a biztonság csalfa érzetét, kitéve minden olyan veszélynek, amitől a búravárosok a megmaradt embereket védeni próbálták. Ha nem lett volna indián, már rég bele is halt volna! De ő már az első hónapokban arra törekedett, hogy újra megtanulja azt az életet, amit ősei éltek annakidején. Tanulmányozni kezdte a magával hozott ősi iratokat, s a varázsénekek segítségével hamar talált is egy nagyon okos társat: Optut.

   Optuval hosszú időn keresztül jól megértették egymást, s a kis madár segítségével sikerült ellenségét is társává formálnia. Talált egy tágas barlangot, csatornát ásva a lakhelye közelébe vezette a források vizét, s a vadászatban, Optu segítségével, mindig bőséges zsákmányra számíthatott. S az ősi indián mágia, az istenek tudása nemcsak arra volt jó, hogy megjósolhassa a várható időjárást, elbeszélgessen a szárnyas vándorokkal, elkerülhesse a Külvilág hírhedt lényeit, a kegyetlen mutánsokat - bár ezek is nagyon nagy előnyt jelentettek számára -, hanem úgy tűnt, hogy amíg a madárral együtt van, a városokban hirdetett veszélyes sugárzás sem hat rá!

   Azután Optu megdöglött, de számos új totem követte őt, s ezek óvó segítségével sikerült túlélnie az elmúlt huszonöt évet. A városok zajáról, füstjéről, villogó reklámképeiről csak halvány emlékfoszlányai maradtak, s úgy érezte, sikerült végre eggyé válnia a természettel, úgy, ahogy őseinek is sikerült évezredekkel ezelőtt. Nappalait vadászással, gyűjtögetéssel, illetve tenyésztett állatainak őrzésével, növényeinek gondozásával töltötte, majd amikor a Hold feljött, köszönőénekének hangja az égig hatolt.

   Éjszaka keveset aludt, már hajnalban vadászni indult, majd a felkelő Napot is énekkel köszöntötte. Ha pedig pihenni akart, felmászott a hegy egyik teraszára, s onnan nézte az alant elterülő vidéket, s a madarával elbeszélgetett a világ dolgairól, s a távolabbról érkezők érdekes híreiről.

   Első találkozásunk idején is épp itt, az egyik teraszon görnyedt, mert kedves társát, Zunult temette. Keserves dalaival az eget ostromolta, s isteneinek figyelmét, visszatérését kérlelte, majd a közelgő tél idejére kért új totemet, hogy öregedő teste el ne vesszen. Már november volt, így a hideg szelek keményen belekapaszkodtak régen vágott hajába, s kegyetlenül megtépték sebhelyes, de igen izmos testét. S bár „Paul Kaison” koromat hősi korszakomnak említik a városban, s akkoriban jócskán tele is voltam pakolva a kor pokoli találmányaival, a krómokkal, mégsem merném állítani, hogy pusztakézzel ki mertem volna állni ellene, ha Bronx egyik sötét sikátorában az utamat állja. A zord indián harcos - később mesélte - akkoriban egymaga legyőzött egy barlangi medvét, s futásban lehagyta a legtöbb ott élő állatot. Ha pedig mégis éhezni kényszerült, madártársai tojásokat ajánlottak fel neki, gyakran a saját fészkeikből.

   Csendben lopakodtam mögé, nehogy szomorú szertartásában megzavarjam, de amikor mögé értem, azt vettem észre, hogy egy dárdahegy mered a torkomnak, s a mögüle rámmeredő arcból leginkább egy megzavart vad pillantását olvashattam ki.

- Is a sellősök közé tartozik? - morogta vadul.

   Egy pillanatig értetlenül néztem rá, s csak a következő kérdése után válaszoltam.

- A városból jött? - mért végig. - Mert nem úgy néz ki!

   Kérdéseiből megértettem, hogy maximális ellenszenvvel viseltet a városiakkal szemben, s mivel azoktól is tart, akik félig-meddig legálisan járnak ki onnan, már csak egy lehetőség maradt: a vad férfi bűnöző.

   Összerándultam arra a gondolatra, hogy az is lehetséges, hogy én juttattam ide! Hisz régebben Reon SMP főügyészségén dolgoztam, s sok kitoloncolást javasoltam annak idején.

- Megszöktem! - oszlatta el hirtelen támadt rossz érzésemet.

   Vállat vont, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Inkább vicsorgásra emlékeztetett.

- Nem nézel ki sem városinak, sem mutánsnak, tehát ellenségem sem vagy! Leginkább egy szerzetesre emlékeztetsz... - vont vállat ismét.

- Az vagyok. - bólintottam. - Legalábbis, valami olyasmi: Kyattar. Vándor vagyok, figyelő, s a megmaradt emberiséget szolgálom.

- Aha. Éhes vagy, szomjas vagy, fáradt vagy? - állt fel a feldíszített madártetem mellől.

- Mindhárom igényemet kielégítik a hjakkok, de köszönöm vendéglátásod! - hajoltam meg előtte.

- Ezek a hjakkok totemek? - fordult vissza a terasz pereméről.

- Kövek... Varázskövek, tele energiával. - indultam utána.

- Én Tutunihmut szolgálom. - mondta már odabent, tágas barlangotthonának legkülső termében.

- Ez valamilyen madáristen? - mutattam a nyakában lógó csontokra, és a hajába tűzött színes tollakra.

- Tutunihmu az égből érkezett hozzánk, s Ő tanította meg népünket a Természet szeretetére, és az alkalmazkodásra.

- Az égből érkezett? Űrhajón, mint a Nagák, Katchinák, Teotihuacánok, vagy az álmokon keresztül, mint az Ariatják, vagy egyszer csak „megjelentek”, mint az Argaiak?

- Hatalmas, fényes madarak hátán érkeztek az isteneink, s eljöttek közénk, hogy tanítsanak minket...

- Önzetlenül, mint a Nommók, vagy gyermekeket kértek, mint az Uragák? Érceket kerestek, mint a Yaksák, vagy szerelmet, énekeket, boldogságot, mint a Danavák vagy a Nagák?

 - Felségül vették lányainkat, s papokat tanítottak.

- Papokat? Jahve, Oannes, Quetzalcoatl...? - kérdeztem magamtól suttogva.

- A Kékhegyen laktak, messze nyugaton, az elhagyott Amerikában...

- Nem elhagyott az, csak nem emberek lakják! - sóhajtottam. - Tehát, akkor vagy Quetzalcoatl, vagy valamelyik másik thebeli...

- Tutunihmu a madarakat nekünk teremtette, hogy azok segítsenek bennünket!

III.

   Leültetett engem egy földre terített állatbőrre, s bár a dárdáját állandóan magánál tartotta, mesélni kezdett. Hosszan mesélt őseinek mesés életéről, szülei szenvedéséről, szomorú gyermekkoráról, a borzasztó városról, a harcairól, végül a szökéséről, s a Külvilági életéről. Hosszan ecsetelte madarai jó tulajdonságait, s történeteiben sokat elidőzgetett egy-egy szívének kedvesebb állatkánál. Különösen Optut, és Zunult szerette, az elsőt és az utolsót. Mi is gyakran így vagyunk szerelmeinkkel: a legelső mindig „igaz” marad, a legutóbbi pedig a befejezés után is sokszor még ott ég bennünk.

   Beesteledett mire befejezte, s addigra egészen megváltozott: könnyei felszáradtak, ráncai kisimultak, megnyugodott. Tudtam, Zunul elvesztése miatt fogadott be engem, miatta beszélt most hozzám, s váratlan találkozásunk nagy terhet vett le a válláról.

- Mindjárt itt a tél... - nézett rám hirtelen. - Hogyan vészeli át?

- A hjakkok állandóan melegen tartják testemet... - mutattam az övemen lógó színes drágakövekre.

   Atech odanézett, majd a dárdával rám mutatott:

- Csak téged védenek meg, vagy engem is?

   Belenéztem a szemébe, és éhes vágyakozást olvastam ki belőle.

- Megvéd a hidegtől, de a fegyverektől is!

   A tekintetéből egy pillanatig azt hittem, hogy rögtön ki fogja próbálni, igazam van-e - s rám veti magát! De erről a szándékáról földöntúli nyugalmamat látva letett, és valószínűleg az is eszébe jutott, hogy ha a Külvilágban, egy szál fegyver nélkül vándorolok, akkor feltehetőleg tényleg megvédenek a varázsköveim - mint őt az énekei a sugárzástól.

- Nekem új társat kell találnom. - válaszolta.

   Már másnap reggel továbbálltam, mert tudtam, hogy már nincs szüksége rám. Csak zavarnám a könyörgésben, s bölcsességeim, tanácsaim sem segítenék nagyon is földi problémáiban. Annyit még megtettem érte, hogy egy követ, a Gkont nála hagytam - a barlangterem közepén álló tűzhelybe dobtam -, hogy tudjam, mikor szorul a segítségemre. Gkon észlelte ugyanis azokat a gondolatokat, amiket nekem szántak.

   Atech további sorsát is ezért ismerem: egy nap el kellett mennem hozzá. Elérkezett ugyanis az idő, amikor szüksége lett a segítségre. Bár ne lett volna! Vagy előbb tagadta volna meg hitét, s gondolt volna rám előbb! De Atech büszke harcos volt, s addig tűrte szenvedéseit, hogy végül későn érkeztem! Annyira bízott a Természetben, istenei tanításaiban, s ugyanakkor kitörölt magából mindent, ami gyermekkorához, a civilizációhoz kötötte, hogy végül az pusztította el őt! Gonosz fintora a Sorsnak: a hitén keresztül férkőzött oda hozzá, s a hite lett halálának oka is.

IV.

   Hogy hogyan is történt?

Zunul halála után Atech nekivágott az erdőnek, hogy új totemet keressen. Hajnaltól napestig a varázsénekeit dalolta, majd ha egy madár kinyújtott karjára szállt, beszélni kezdett vele. Becézgette őket, oltalmat, biztonságot ígért nekik, s cserébe csak azt kérte tőlük: szeressék őt. Sok madár meg is ígérte neki, hogy minden úgy lesz, ahogy kívánja, de amikor hazavitte őket, sorra kudarcot vallottak. Vagy a vadászathoz nem értettek, vagy az időjárást nem ismerték, vagy nem voltak társaik, akik a veszélyre figyelmeztették volna, vagy az erdő híreiről meséltek volna neki. Így ezeket sorra elbocsátotta, s csak nem tudott új totemet szerezni!

   Közben egyre hűvösebbek lettek az éjszakák, egyre gyakoribb volt az erős szél, s egyre kevesebb volt az elejthető vad. A patak befagyott, a növényei elpusztultak, s tenyésztett állatainak is egyre kevesebb élelmet talált. Minden éjszaka felmászott otthonának legmagasabb teraszára, s bús énekszóval könyörgött új társért. De több hét is eltelt, mire történt valami...

   Az egyik éjszaka, épp akkor, mikor hangja elcsuklott, és fáradtan bukott a sziklákra, arra eszmélt, hogy egy gyönyörű madár szállt le melléje. Külseje Tutunihmut idézte: tollai a holdfényben a szivárvány minden színében pompáztak, lábai végén erős karmai voltak, csőre hosszú volt és hegyes, szemei élesek, mozgása fürge, termete egy kis ragadozóé! Mondanom sem kell, hogy Atech azonnal beleszeretett, s bár addigra teljesen berekedt, s a krétával felrajzolt idézőkört is szétfújta már a szél, mégis megpróbálta magához csalogatni. Amaz először ügyet sem vetett rá, de amikor látta, hogy Atech nem adja fel, kecsesen mellé lépdelt, és belecsípett. Atech hirtelen haragja gerjedt, utána kapott, de az gyorsabb volt: felröppent, s mire Atech ráeszmélt, hogy élete legígéretesebb madarát űzte el, az már csak egy fekete pont volt a csillagos égen...

   Ezek után nem tudott elaludni. Reggel nem ment vadászni. Nem törődött az állataival sem, sem mással, csak ült fenn a teraszon, s az eget bámulta. Egészen estig más sem csinált, csak ott emésztette magát, szidta a világot, és az isteneinek könyörgött, hogy adjanak neki még egy esélyt - akkor majd egészen más lesz! S bár tudta, hogy egészen más lenni nem tud, s hogy a madarat megszelídíteni nagyon nehéz lesz, kérésétől mégsem tágított.

   Harmadnap a kérése meghallgattatott. A felkelő nap szivárványszínű tollakon pompázott Atech szikláinak tetején, s ő pedig, amikor a csodát meglátta, egy gyönyörű, szívmelengető dalt rögtönzött Tutunihmunak. Rögtön nekifogott az idézőkör megrajzolásának, majd a az elkészült kör közepére ízletes csemegét helyezett. Ezután elbújt, s várta, hogy a madár felfedezze ajándékát, s a varázskörbe szálljon. De a madár nem foglakozott az étellel, s a később kirakott patakvizet sem kóstolta meg. Atech aznap szomorúan tért aludni.

   Másnap a madarat megint ott találta, amint az éppen a kör szélére helyezett kavicsokkal játszott.

- Már belépett a körbe! - vidult fel rögtön, s tudta, elérkezett az idő, hogy tovább lépjen: beszélgetni fog vele.

   Kedvesen érdeklődni kezdett tehát a madár otthonáról, utazásáról, de az eleinte semmit sem válaszolt. Csak ült ott bután, néha játszott a kavicsokkal, időnként felszállt, majd újra leereszkedett, de látszólag nem foglalkozott az indiánnal. De Atech még most sem adta fel, madárfüttye még napokig elkísérte az este elrepülő madarat.

   Eljött a tél. Lehullott az első hó, s a növényeket betakarta. Atechnek a még élő tenyésztett állatokat be kellett terelnie, a befagyott patak helyett forró hegyi forrásokat kellett keresnie. Úgy tűnt, annyi gondja lesz, hogy már nem is lesz ideje új totemet találni, de erre még gondolni sem mert! Minden nap magára öltötte a korábban legyőzött medve meleg bundáját, s kimászott a jeges sziklákhoz, hogy újra találkozhasson a büszke madárral. Az minden reggel ott is volt, de sohasem fogadott el sem ételt, sem italt, s az énekekre sem válaszolt. Csak gyönyörű szivárványszínű tollait borzolta, ha Atech felé közeledett, vagy egy-egy kavicsot dobott melléje.

   Azután olyan hidegre fordult az idő, hogy Atech már nem tudott minden nap kimenni hozzá. De amikor mégis megtehette, a madarat mindig ott találta, mert az látszólag a zord időjárással sem foglalkozott! Egyszer, egy ilyen alkalommal, amikor Atech a híres orosz tél ellenére épp kimerészkedett, végre meghallotta énekelni! Persze az „ének” szó nem éppen a megfelelő szó a szivárványmadár éles, szinte fülsértő füttyéhez, de az elkeseredett indián számára az is maga volt a csoda! Az éles füttyszó számára akkor szebb volt, mint a tavaszi patakok csobogása, mint a méhek zümmögése, mint a párzásra váró szarvasok hívogató bőgése! S bár ez a madárnyelv számára teljesen érthetetlennek bizonyult, ő újraéledt reménnyel szólította meg kedvesét az összes, általa ismert madár hangján, sajnos, semmi kézzelfogható eredménnyel!

   Oh, teljesen beleszeretett a madárba, csodálatos tollaiba, karmaiba, erejébe, amivel dacolt a Természettel, dacolt az idézéssel, varázslataival, s ez a szeretet adott erőt neki, hogy a telet így is átvészelhesse. Persze társnélküliségének szörnyű következményei lettek: a fagyos hónap végére teljesen legyengült, lefogyott, állatai elpusztultak, s éhségében nem csak azokat, hanem az elvetendő magokat is megette. S a tavasz eljövetele sem jelent számára javulást, hisz vadászatairól sovány zsákmánnyal, vagy sebesülten érkezett haza. Mégsem fogadta el más madár segítségét, férfias büszkesége, indián keménysége, harcos kitartása arra ösztökélte, hogy ne adja fel, hódítsa meg a szivárványszínűt, mert az Tutunihmu próbája, az isteni kihívás, amit ő maga vállalt, amikor a visszatéréséért könyörgött! Így tovább szenvedett...

   Az erdőben friss gallyakat tört magának, s ezekből apró szobrokat készített, indián ősei oszlopainak mintájára. Majd mindegyikbe belefaragott néhány mágikus szót, amik hozzákötötték volna a büszke állat szívét, s ezeket tette ki a krétakör szélére, a kavicsok helyett. A madár fel is fedezte őket, játszott is velük, de Atechnek ismét rá kellett jönnie, hogy az teljesen immúnis a tudományára! Így a tavasz végére reményveszetten, betegen vonult vissza barlangjába.

V.

   A Külvilág életveszélyes sugárzása elérte védtelen testét. A tél alatt legyengült testét gyorsan legyőzte, s a tavasz reménytelensége alatt várának utolsó erődjeit is elfoglalta. Atech sörénye kihullott, fogai már a ritka zsákmány zsenge húsát sem tudták elrágni. Csúnya foltok jelentek meg a testén, amik őt az odakint tanyázó mutánsok bőrére emlékeztették, s egyre többet fájt a feje, romlott a látása, hallása, úgy érezte egy hályog borítja az agyát. Már nem ment ki, hogy lássa a madarat, már nem érdekelte semmi. Már csak Tutunihmuhoz imádkozott, hogy az mihamarabb visszatérjen, s megbüntesse őt, amiért elbukott az isteni próbán. Magánya igazi magánnyá vált, most először érezte ezt egész élete során, s csak az vigasztalta, hogy legalább a Társaságok felett győzedelmeskedhetett: szabadon hal meg, a Természet fog végezni vele.

   Egy utolsó, még értelme teljében lévő pillanatában visszatért belé őseinek élni akarása, s valószínűleg ekkor jutottam eszébe én is: engem hívott, mert hitte, hogy a köveim a sugárzás ellen is védenek. Ebben igaza is volt, de már sajnos későn érkeztem. Már csak a békésen elszunnyadt testére találtam rá a barlang

mélyén, s ahogy Ruiop segítségével bepillantottam utolsó gondolataiba, döbbentem rá sorsának kegyetlen fintorára.

    Szerencse, hogy ő tudatlanul halt meg, bár nem kellett volna meghalnia, ha tudott volna!

   Ahogy már említettem, a hite végzett vele, és az, hogy annyira bízott a Természetben, istenei tanításaiban, hogy kitörölt magából mindent, ami gyermekkorához, és a civilizációhoz kötötte. Ha csak egyszer, csak egyszer az istene ellen fordul, s dühében a büszke madárhoz vág egy követ, vagy megpróbálja erőszakkal megfogni, vagy kiváló íjával elejteni őt, ő is rádöbbenhetett volna arra, hogy a Társaság győzött. Mert, általában mindig az győz. Évszázadok óta felelőtlenül pusztítja a Földet, ami őt teremtette, s amikor az végül feladta, és emiatt az emberiség nagy részét is magával rántotta a halálba, újra meggondolatlanul cselekszik, s a még megmaradt Természet milliárd éves rendjét is megbontja! Mert mi másnak lehetne nevezni ezt a legújabb ötletét?

    Rátok bízom, hogy eldöntsétek ti magatok, mit gondoltatok volna, ha ti is beleláttok Atech utolsó gondolataiba, s megpillantjátok azt a szörnyet, amit ti már ismertek; vagy ha Atech helyében lettetek volna, aki végül mégis kezet emel a madárra, s amikor az indián annak tollait, húsát letépi, azok alól villogó, fémes krómszerkezetek ömlenek tenyerébe, a megszokott barnás-zöldes belek helyett!

   A gépmadarak, gépállatok telepítése a megölt igaziak helyébe, az egyik legborzasztóbb ötlete volt a Társaságoknak...

(sese; kedd, június 16 - szombat, június 20, 1998)

"In turpibus Argus, in disciplinis talpa."

(Százszemű Árgus a csínyekben, de tanulni vakondok.)

Most próbálom megmenteni a vizsgaidőszakomat. Eléggé elfeledkeztem a kötelességeimről korábban, s bár a rajzolás kicsit felrázott, és összerakott, még messze van a kívánt állapot. Az indexem nem tudom elhozni 12-éig (a dékáni nénik, bár ott ülnek most is, nem hajlandóak ezt az egyszerű mozdulatot megtenni a kedvemért, hogy felnéznek a papírjukból, felnyúlnak a polcra, és leemelik az indexem). Így addig vizsgázni sem tudok. De vizsgákat sem tudok még felvenni, mert kiderült, hogy díjhátralékom van (bazinagy piros hibaüzenet a monitoron a pofámba tolva fél óra imádkozás után, hogy kapcsolódjon már a frame x-hez a szar NEPTUN). Mentségemre legyen mondva, hogy elég régen volt tandíjam (15 kredit teljesítésének hiányában a sikertelen tárgybefejezések után kell pénzt fizetni), és ez a vidám újítás is most január 1-je óta van csak életben (valaki megint sok pénzt keresett ezzel a szeméttel). De a gyűjtőszámlámon sincs elég pénz, tehát előbb a bankból kell pénzt utalni a számlára. Mire átutalják több nap, és a pénz "átadását" csak a szuper kis NEPTUN segítségével lehet megoldani, az R épületben. Egyszerű igaz? Így is mindenki utálja az egész rendszert, olyan buta és béna program, hogy csak na, és sem az oktatók, sem a hallgatók nem tudják jól használni. Szerintem az alkotójuk sem. Szóval nagy rakás szemét az egész, folyton hamis adatok szerepelnek rajta, folyton fagy, stb. Szóval a következő hétig gáz van. El kéne kezdenem tanulni addig is, na majd holnap, ma blogírás, szenvedés. Meg elheverek ezen a szerény szófán itt lentebb:

Egyébként állítólag fejlődött a cigarettaszívás kultúrám, eddig mindig azt mondták a barátaim, hogy úgy szívom a cigit, mint egy drogos. Ezen túl vagyunk, már meg tudom fogni normálisan, most azt mondták rám, hogy úgy szívom, mint egy hajléktalan (túlságosan figyelek minden slukkra). :) De igazából nem kéne rászoknom. Egyelőre a napi három szál az adag (bár ma még nem is szívtam), ha egyedül vagyok, ha meg étteremben, társaságban, este valahol, stb. akkor akár tíz is (ahhoz már félig részegnek kell lennem).

2004. január 5., hétfő, a rajzleadás napja

"Insani sapiens nomen ferat, aequus inqui, ultra, quam satis est, virtutem si petat ipsam."

- Horatius

(Ostoba lesz az a bölcs, hamis erkölcsű az igaz, ki bár az erényre tör, ám túlzott vággyal fut utána.) 

Ma reggel még megírtam a két oldalas műleírást az Almatermelő tanyagazdasághoz, amit eddig terveztem, a hatalmas hűtőház metszeteiből és a szerkezeti alaprajzából összefénymásoltattam egy u.n. portfolió lapot, végül két kiegészítő épület homlokzatát is lefénymásoltattam, és az egyetemen kiszíneztem őket (filc, grafit, színes ceruza). Délben annak rendje és módja szerint leadtam az egészet (a 8 A2-es rajzzal együtt, a korábbi ZH-k, vázlattervek, stb.-k kíséretében). Micsoda megkönnyebbülés. Azonnal a délutáni, esti lazulást kezdtem szervezni.

Először öcsémmel megebédeltünk, majd elrohantam Ádámmal moziba, megnéztük a Lépéselőnyt. Hát, kicsit túl gyorsra pörgetett film volt szerintem, néha az érthetőség, átérezhetőség rovására. A sztori is erőltetett, főleg a vége, a legtöbb elem nem logikus, üresen kiszámított, túljátszott. Mégis valahol tetszett a film, ...de itt nem. :) (Sándor György poén átferdítés). Na, azért annyira nem volt rossz. A szereplők legtöbbje jó karakter volt, csak a főszereplő volt kicsit gyenge, nem volt túl sok arca, és kicsit nyálasra sikerült. De Dustin Hoffman jó volt.

A film után Panchoval és Ritával találkoztam, a Nevadában ettünk. Addigra megint megéheztem, be is toltam egy Orlando csirkét (csirkemell, márványsajt, aszalt szilva töltelékkel). Fincsi volt, hozzá vilmoskörte meg bor, meg Panchoék nyomott, kialvatlan hangulata, és el is pilledtem a végére. Úgyhogy gyorsan tovább siettem, új kaland után nézve.

Felhívtam a srácot, Attilát, akinél múltkor az a.a. Judittal voltunk, meg a skizo sráccal. Most négyen találkoztunk a Blahánál (egy másik haverja, meg annak a barátnője, Petra voltak ott még). Beszereztünk egy kis Ubielt lazítani, és a lakásukban magunkhoz is vettük szépen. Nem volt semmi az este...

Érdekesebb gondolatfoszlányok, amik ott születtek:

- Elképzeltünk egy búvárt, akinek a palackjában tiszta oxigén van. Odalent szippant bele egy mélyet, teljesen beáll tőle, és csak bámulja a gyönyörű nagy kékséget, és lebeg közben, míg ki nem húzzák onnan. Bámulja, ahogy a nap sugarai átszűrődnek a vízen, és kis pászmákban törnek egyre mélyebbre. Nézi a kis porszemcséket, ahogy csillognak, ahogy áthaladnak ezeken a pászmákon. Nézi a kis halakat, növénykéket, a buborékokat, amelyek felfelé távoznak. Annyira részletesen meséltem róla, hogy majdnem elhittük, hogy mi is ott lebegünk.

- A srác szobájában volt néhány plüssállatka. Az egyik egy kis fekete-fehér panda volt, de az arcára úgy festették rá a kis fekete foltokat, hogy szuperhős maszkjának tűntek (mint a HappyTreeFriends-es szuperhős kis állatkának). Őt neveztük ki a fő jónak, aki vigyáz ránk. De ott voltak a gonoszak is... Volt egy róka, amelyet ha hátulról néztünk, pont olyan volt, mint a Sátán (a naiv ábrázolásokon). Vörös test, két fekete szarvacska, villás farok. Ő lett az ördög kutyája, vagymi. Aztán kiderült, hogy van egy piros ördög figurácskája is, ilyen nagymosolyú ördög plüssállatka. És találtunk egy zöld sárkányt is. Szóval ők voltak a gonoszok. De én elfogtam őket, átkaroltam őket, és mondtam, hogy most olyan vagyok, mint Salamon, a Kulcsok és Pecsétek Őre. De az egyik szörny később mégis meglógott, nem is találtuk meg aznap éjjel, és Petra félt a sötétben.

- Petrát víz eleműnek, engem szél eleműnek mondtam ki, és folyamatosan "harcoltunk" egymással. Ő vízzel, italokkal, stb. próbálta magára terelni a figyelmet, stb. én meg levegővel. Például hajtogattam neki egy gyönyörű kék madarat, egy origamit. Aztán a papírdarabba belefújtam, kvázi életet leheltem belé, és kinyílt, széttárta szárnyait, feléledt. Megmutattam, hogy még repülni is tud (vitorlázni). Azt hiszem, ez lett az egyik legszebb madár, amit valaha csináltam.

- A sok madár, amelyeket lányoknak szoktam elajándékozni, ha nézik is napközben őket, sok jó gondolatot továbbítanak felém. Én meg viszont.

- Beszélgettünk még Oshóról, a Salubrikról (ez egy tibeti gyógyító szerzetesrend, amelynek tagjai vámpírok), az Interjú a vámpírral c. film vámpír mitológiájáról, meg ilyesmikről. Én elég kellemesen éreztem magam, kár hogy viszonylag hamar lefeküdtünk, és másnap elég korán kellett kelni (fél hat). (Mentek dolgozni, én meg haza.)

-----------------------------------------------------------------

Paul Kaison: A Zamzummim kútja

-----------------------------------------------------------------

I. Mind az egész földnek pedig hetven nyelve és hetven beszéde vala.

     2. És lőn amikor nyugat felől elindultak vala, a szíriai Semal földjén egy forró síkságot találának és ott megpihenni letelepedének.

     3.  És mondának egymásnak, mindenik nép magának: Míly lepusztult, sivár hely ez, talán az ég szakadt-é rá a pusztára? Talán El Shabbai, a hiú és önző Isten itt is elpusztíta mindent, mint Bábelnél tétett?

     4.  És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt.

     5.  És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.

     6.  De ekkor egy kemény hang szóla rájuk valahonnan a mélyből: Még mindig nem tanulátok hibáitokból? Megint bűnhődni akartok-é?

     7.  Ekkor megrettenének vala az emberek fiai.

     8.  Kérdezék: Ki vagy te, ki íly hatalmas hanggal nékünk szólál?

     9.  És felelé a mélység hangja: Íme angyal valék, kit az Úr lehajított vala az Égből. A nevem Szamáel, és idelent raboskodám az idők kezdete óta.

   10.  Megrettenének vala az emberek fiai, és tüstént készülődének tovább haladni, de akadt egy nép ki marada.

   11.  Lám, ti eszesebbnek tűntök szemimben, mondá a mélység. Ezért lésztek hatalmasabbak a barmoknál, a halaknál, a madaraknál és az emberek fiainál. Ti építhettek kedvetekre, mert az Úrnak itt nincsen helye.

    12.  És lőn, ahogy Szamáel mondá: építenék vala mély kutat a földbe, hetven mérföld mélyet, hogy a fény is elveszé ahogy alászálla.

    13.  És kilépe ekkor Szamáel börtönéből, és hálásan mondá nékik: Ímé lészen ez a nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete. Ez a nyelv pedig a Zamzummim nyelve, a Megvalósítóké.

    14.  És bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban.

    15.  És megáldá Szamáel őket, és monda nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, a földön csúszómászó mindenféle állatokon, és az emberek fiain. 

    16.  És elszéleszté őket onnan Szamáel az egész földnek színére; és elkezdék építeni a birodalmat.

    17.  Ezért nevezék annak nevét Zamzummim kútjának, mert ott adá a hatalmat Szamáel a varázslóknak, a Megvalósítók hatalmát, és onnan széleszté el őket Szamáel az egész földnek színére.   

(sese, szombat, március 27, 1999)

"Ages, quod agis."

(Hajtsd végre, ami kötelességed.)

Ezen a napon rajzoltam szerintem a legtöbbet, mind a 8 db A2-es rajzlap feliratozása, a rajzok textúrázása, keretezése volt még soron. Éjjel néztem kicsit a Cinetrip TV-t a Filmmúzeumon. Kár, hogy a Muppetteket ritkították, legközelebb hétvégén lesznek csak, este hétkor.

Mint az látszik, úgy döntöttem kiteszem néhány régi novellámat. Azt a tengerpartost aznap reggel írtam, egy elég fura álom után. Az utolsó percek az első fejezete egy regénynek, ami sosem készült el. Pedig akkoriban nagyon tetszett ez a téma. A másik négy regényemből, amelyek végül elkészültek, is fogok idézni. Előbb viszont a rövidebb, régi novellák jönnek. A Zamzummim kútja az egyik legjobb, és az egyik utolsó novella, amit írtam. A Bábel tornyához hasonló történet, Bibliai stílusban a Zamzummim varázslók keletkezési legendája. A Zamzummim többes számban lévő szó, és a Nephilimhez, Anakimhez, stb. hasonlóan egy földünkön ragadt félig angyal-félig ember lénycsoportot ír le. Jelentése: a Megvalósítók. Az egyik leghatalmasabb törzs a Nephilim, a Bukottak közül.

"Debemur morti nos nostraque."

(Létünk és művünk a halálé.)

Apám Kijevben, édesanyám valahol Svájcban. De mindegy, a gyomrom is elég rossz, rossz eléggé, hogy inkább azzal foglalkozzak, és ne az evéssel. Meg csak nekem van közülünk olyan jó szórakozásom, mint a mező rajzolás. Egyszerűen imádom. Almás tanya hűtőházzal, ötödikéig. Igen, értem, jó, készen lesz. Megyek is vissza. Éljen ez az új csodás év.

2004. január 2., péntek

"Discere non est vitiosum, sed ignorare."

(Nem a tanulás szégyen, hanem a tudatlanság.)

Lezuhanyzás, és újra neki kellett állni a rajzolásnak. Estig ez is volt a program.

Jó volt ez a két nap kikapcsolódás, néha elég durva is volt, de a mai világ szerint így kell befejezni és elkezdeni is egy-egy évet. Na mindegy, ma rajzoltam sokat, és este tízkor már nem bírtam tovább, hogy csak cigi és bor a táplálék, így öcsémmel csináltunk egy hatalmas adag tojásrántottát virslivel, baconnel, hagymával, stb. és ettünk egy nagyot. Ennek pihenőszünetében dobom össze most az elmúlt napi bulik emlékeit, próbálom azt a hatalmas kavarodást, hangzavart, italmámort, meztelen és puha testek forgatagát erre a gépre erőltetni, a monitorra szegezni valahogyan. Tudom, hogy lehetetlen feladat, de lássuk.

2004. január 1., másnap, majd éjjel: buli a Rudasban

"In nil sapiendo iucundissima vita."

(Legszebb a lét, ha mit sem kell töprengenünk.)

A Gyaloggalopp után hazakocsi illetve hazametrónzötyögés, aztán másnap. Hosszú alvás estig. Este újabb buli következett, hisz hogyan is hagyhattam volna ki az év első Cinetripjét a Rudasban. Szerencsére mindenkinek meglehetős alkoholundora volt a társaságban (D, Ádám, barátnője, Pancho, Rita, öcsém és én) és Ubielt sem sikerült szerezni, így csak azzal a kevés szívmelegítővel mentünk be, amit a sorban álláskor fogyasztottunk. Iszonyú tömeg volt egész este mindenhol, és így minden nagyon körülményes volt. Most kabin sem volt, zsákokban kellett a cuccokat összegyűjteni, és azt leadni egy másik nagyon hosszú és kellemetlen sor végén. Alig fértünk be a melegvizes medencébe, ami miatt forgózni sem tudtunk. A hastáncosokat alig láttam, stb. Egyedül az volt jó, és jobb, mint múltkor, hogy a hidegebb vízben sokkal aktívabbak voltunk, rengeteget táncoltunk, labdáztunk, Pancho a nyakába vett és megküzdöttünk öcsémmel és D-vel, majd két lánnyal is (mindet mi nyertük), fröcsköltük egymást, táncoltunk, táncoltunk és táncoltunk. Aztán újabb hatalmas tömeg, sorban állás, és haza. Egy lány a végén teljesen rám tapadt a lépcsőn, nem is volt csúnya, simogatni is próbált, meg ilyesmi, de addigra annyira elfáradtunk, meg a többiek már elindultak, meg maga a sor annyira idegesített, hogy pár mondat meg mosoly után nem volt tovább. Taxi hazahozott minket, aztán itthon újabb nagy alvás következett.

A lenti kép a korábbi Cinetrip partin készült (12.13), a jobb alsó sarokban úszkálok rajta.

2003. december 31., éjjel: Szilveszteri buli

"Ignoti sumus invicem ego et fortuna."

(Nem tudom én ki vagyok, s azt se, a sors mire szánt.)

Kivételesen nem a leghangosabbnak ígérkező bulira mentem el Szilveszter éjszakáján, hanem úgy döntöttem, rég nem látott barátommal, Danival indulok el, és magammal viszem Szomit is. Bepréselődtünk a kocsiba öten (Dani, Dani nővére, Taki, Szomi és én) némi ital, petárda és hasonlók társaságában, és elindultunk a méltán világhíres és messze földön ismert Pilisszentiván felé (még sosem hallottam felőle, és ehhez képest nem is csalódtam, tényleg olyan). Nem vártam semmit, csak beszélgetni akartam barátaimmal, kicsit idegenek között lenni, ilyesmik. Végülis ez sikerült is. Meglepő volt, hogy fiatalabbakkal voltunk, főleg lányokkal, főleg orvostanhallgatókkal (kb. 2. évesek lehettek). Ebből kifolyólag sok sütit, előre elkészített kaját, és üdítőitalokat találtunk, alkoholt meg ilyesmit meg szinte semmit. De nem ijedtünk meg, a kajából burkoltunk gyorsan, majd megmentettük az esténket és kibontottuk az üvegeket, amelyek addig velünk utaztak (legalább mi hoztunk százalékot (százalék = alc.%)). Dohányozni csak a hideg és pocsolyás teraszon lehetett, de ez van, egy hülye és valószínűleg züllött idegen csak ne panaszkodjon. Lényeg, hogy különben igen kedvesek voltak, meg hogy viccelődtek velünk, meg hogy magukban jól elvoltak, és mi is el-elcsíptünk ezekből valamit. Aztán rendíthetetlenül megindultam a kitűzött célunk felé (öcsémmel megbeszéltük, hogy a végtelenül türelmes és konzervatív Szomit majd most jól berúgatom), és elkezdtünk inni. Cél a kádba hányás volt, de ezt több okból nem sikerült elérni: házigazdáink érthető szkepszissel fogadták a kérdésünket, miszerint merre találjuk a kádat, meg ilyesmik, meg a WC is közelebb volt a kritikus pillanatban.

Nos, innentől eléggé gondolat-foszlányos lesz a beszámolóm, kb. azért, mert így is éltük meg, meg nem emlékszem pontosan mi után mi jött, meg nem is fontos. Szóval Szomival ketten megittunk hmm, úgy két üveg bort, egy üveg Vilmoskörtét (tisztán), egy üveg Pina Coladát ("Áh, ez csak tej"; "Igyunk tejet, mert az egészséges") pár pohár pezsgőt, két bögre forralt bort, egy doboz sört, majd a WC-be hányás után whyskivel felöntött tiramisut (két pohárral) és piros pezsgőt (fél üveggel ittam meg kb.). Igen, végül a WC-nél váltottuk egymást, ez nem is volt olyan meghitt, mint a kád lett volna, de ki panaszkodjon Szilveszterkor ilyenekre...

Kint az utcán petárdáztunk is, vittem pár fáklyát, meg ilyen "csillagszóró" pálcát, meg ilyen "sorozat-pukkanós" csomagokat. Játszottunk valami kirakós társasjátékkal is, amit megnyertem, bár a szabályokat sem hallottam előtte. A lányok szivarozni próbáltak a teraszon. Én két sráccal és Szomival hülyültem, és elkezdtem prófétáskodni az angyali háborúról, meg ilyenek, csak kár hogy nagyon kész voltam, és nem volt túl összefüggő, vagy túl hiteles (bár végül volt némi hallgatóságom, és esküszöm páran tényleg nem tudták eldönteni, hogy simán részeg vagyok csak, vagy abszolút őrült, esetleg megszállott, esetleg tényleg látomásos próféta - bár szerintem ezeknek a határa amúgy is elmosódott). Aztán Szomit sikerült megismertetni a cigaretták világával is (ez még a WC előtt volt, kétségbe is volt esve, hogy most egyik kezében pia, hogy hányjon, a másikban a cigi, sok lesz ez egyszerre :) ). A lányok egy fül alakú házat akartak velem megterveztetni, miután kiderült, hogy építész leszek. Meg majdnem elaludtam egyszer, de Ádám felhívott, hogy "...már négy óra van..." (A Narancs, Tetves és Dugó hangsúlyával). Ezért csak olyan hat körül estem le egy díványra. Aztán reggel (kb. délben) arra ébredtem, hogy "és az ötös számot a szádra ne vegyed, ne mondj négyet, se kettőt, kivéve, ha a három jön utána", stb. elnézést a pontatlan idézésért. Szóval a Gyaloggalopp volt az, ennél jobb első nap kezdés nem is nagyon lehetett volna. Kár, hogy annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam felülni és nevetni, csak sokkal később. (Akkor már "Kisszívem" voltam a házigazda lánynak és a pokrócom alatt ült ő is, kár, hogy a többiek annyira siettek haza).

I.

Az utolsó percek

Vége. Haldoklom. Ezek voltak az első gondolatai, amikor eszmélni kezdett. Tarkója alatt döfte át a nyakát a vaskampó, aminél fogva felfüggesztve lógott a Mennyei Csarnok közepén. Vészesen legyengült teste alig válaszolt parancsára, hogy emelje fel a fejét. Hat szörnyű holttest lógott körülötte a beteg, sápadt fényben. Ők nem ítéletre váró foglyok voltak, épp ellenkezőleg, Ő Császári Fenségének, a Pokol és Mennyek Urának, azaz őneki az áldozatai voltak. És ezért volt Ő most itt.

A sápadt fényben ezért lógott itt úgy, mint a mészárosára váró kivéreztetett dög, várva a Boszorkák ítéletét. Három napja lógott itt, ennek tudatában volt, akkor is, ha csak az imént nyerte vissza az eszméletét. Isteni hatalma segítette ebben, hisz épp az Elmúlás Idejének Mérése volt korábban egyik feladata.

A Csarnok százhúsz elefántcsontszínű és alakú oszlopa magasan felette fúródott a mennyekbe. A több ezer méter magas torony tetején kör alakú rés volt, és itt kellett volna besütnie a kis mesterséges nap fényének. De a nap már nem volt ott. A Boszorkák egyik szárnyas serege éppen ott tört be a csarnokba, csatlakozva a Kapukon áttörő alvilági fertelmekhez, hogy lemészárolják az utolsó Fényeseket, a Teremtő utolsó őreit. Azóta a csarnok körül égő tűzoszlopok világítottak csak, de az odakint szembántóan erős vérszínükből ide alig jutott be valami; a pókhálószerű kristályos falak, amelyek a csontszínű oszlopok között feszültek, erősen letompították azt.

A szivárványszínű falakról eszébe jutott Bel, és felnézett az előtte lebegő testre. Anyja légyszerű teste, sziporkázó szárnyai, összetett szemei, melyekből kihunyt már a gonosz zöld láng, ékes bizonyítéka volt nagyravágyásának, amely a Boszorkák elpusztításáról szóltak. Legalábbis őszerintük.

Háta mögött Sin lógott, korábbi „nevelője”, a Mennyei Csarnok felügyelője, az ifjú császár őre. Sin nőietlen békatestét sem borították sebek. Vele is Luunel méreggel végzett. Mint a többi négy Boszorkával is. Három hónapja kezdődött mindez, három hónapja annak, hogy tervezni kezdte a Boszorkák végét, hogy fogságából kiszabadulhasson, és a maga módján irányíthassa a földi és másvilági dolgokat.

Huszonnégy éve „született”, a csarnok mélyén ezer ördögi lakattal leláncolt isten spermájától, leheletétől, és a fogadásra sorsolt Boszorkától, ki a terhet magába fogadni kényszerült, hogy a korábban meggyilkolt császár helyét ily módon betöltsék. Belnek el kellett hagyni mindennél többre tartott pokolbéli várát, és a szülés idejére a csarnok egyik termébe költözött. Majd, amikor szörnyű fájdalmak után, amikor torz lelke mágiájának egy része kiszakadt belőle, hogy átkerüljön az isten új fiába, végre visszatérhetett oda. Egészen a két héttel ezelőtti időpontig, amíg a gyilkosság előtt találkozni nem kényszerültek, sosem látta őt viszont. Akkor mérgezte meg őket, mindet, akik itt vannak körülötte.

Sint sorsolták ki arra, hogy amíg az ifjú fel nem nő, itt lakjon, irányítsa a megmaradt Fényeseket, a korábban legyőzött angyalokat, őrizze a Leláncoltat, és olyanra formálja, nevelje a gyereket, mint, amilyennek a poklok úrnői, a Boszorkák szerint lennie kell.

Engedelmes bábúnak. Ahogy gondolatai a korábbi császárok felé kalandoztak, önkéntelenül is megremegett; ennek következtében nyakába éles fájdalom hasított. Összeszorított fogakkal tűrte, tudta, már nem tart sokáig. Hamarosan arra a sorsra jut, mint elődei, akik arra vetemedtek, hogy kibújjanak a Pokol irányítása alól. Őt is elpusztítják, újra sorsolás lesz, újra alászállnak a leláncolt Úrhoz, megcsapolják testét és lelkét, és új császárfit alkotnak. Így megy ez már, több mint húszezer éve.

Ha felnőtt volna, ha kivárta volna a harminckettedik évet, akkor ő lett volna az új égi hírnök, akinek ezerévenként, illetve manapság százévenként, le kellett szállnia a földre. De ezt most meghiúsította. Ha lesz is új gyerek, mosolyodott el magában, hét éves is alig lesz, mire az új Szövetség ideje eljön.

Az idők kezdete óta így volt, ha hihet a mennyei kódexeknek. Ezerévente alászáll a hírnök, az Ígéret Hordozója, maga köré gyűjti a szánalmas halandók ezreit, és megerősíti az istenük ősrégi törvényeit és ígéreteit. Amelyek kissé elferdültek azóta, hogy a szerepek így eltolódtak…

Amióta a Boszorkák leigázták a Fényesek seregének urát, és birodalmát felosztották egymás között, hogy erejüket tovább növelhessék az idegen dimenzióbeli Luunelek elleni véget nem érő háborúhoz, az emberek csak üres szavakat és kétértelmű szabályokat kapnak. És most már százévenként. A Hírnökök kétértelműsége pedig új egyházak születését hozta, a semmiből előbukkanó önjelölt próféták és parancsolatmagyarázók pedig újabb árkokat húztak az egyre megosztottabb népek és országok közé. Persze ebből következik, hogy olyanok is akadtak, akik nem hittek a Hírnököknek, vagy magukat kiáltották ki annak. Így az amúgy is háborúban álló országok, a tengerekért, kincsekért, vagy csak az élelemért küzdő hadurak és fegyvert fogó parasztok, e buzgókat követve, még jobban elmerültek a földet sűrű folyamokban öntöző vér mocskában.

– Milyen együtt érző vagy. – hallott a fejében egy gúnyos kacajt. – Ne álltasd magad. Nem ezért küzdöttél.

– Mit tudod te azt. – sóhajtotta.

– Talán igen? Te is épp úgy gyűlölöd és lenézed a halandókat, mint mi. – csúfolta tovább a Boszorka. – A kicsinyes háborúik, gyerekes viselkedésük nem nekünk való. Nem miattuk, csak magadért öltél.

– A ti játékaitok is kicsinyesek.

Éles fájdalom volt a jutalom a szemtelenségért. Kényszerítenie kellett magát, hogy a fájdalom ellenére ne rángatózzon, hanem húzza ki magát, és próbáljon a szemébe nézni kínzójának.

A Boszorka Bel és őközte között állt a levegőben. Feje egy bagolyé, szemei aranyfényben fürödtek, csőre fémesen csillogott. Mezítelen mellei felett abbamaradt a tollazat, de vállán, hátán folytatódott. Barna mellei és hasa alatt fehér rongydarabot hordott, amely a vékony, madárkarmos lábfejekig ért. A rongydarab áttetsző volt, és onnan alulról, ahol ő lógott, hisz állva is alig ért a nőstény térdéig, a fémes színű szőrzet, és a vörös alsóajkak is teljesen kivehetőek voltak.

Odalent a földön bármelyik férfit ugyanannyira izgatták, mint amennyire visszataszították volna a látottak. De benne ilyen érzést nem keltettek, csak félelmet és gyűlöletet. Shaardiwra, az egyik leghatalmasabb Boszorka lebegett előtte. És arcáról könnyen leolvasható volt társainak halála miatt érzett keserűsége, és ölni akarása.

– Készülj az Ítéletre, bukott császárom. – Sziszegte. – Már nem sokáig rontod itt a levegőt.

– Alig várom.

Arra gondolt, mennyit tervezte a dolgot. Hogy lent járt többször is a Leláncoltnál, hogy megölte a Börtönőrt, amikor az felfedezte őket. „Ki fogsz szabadítani innen.” Ezt mondogatta neki az isten. „Csak én tudom, hogy változtathatsz meg mindent.”

És ő hitt neki. Miért ne hitt volna. Alig várta, hogy minden megváltozzon. Nem vágyott a szerepére, a rövid kirepülései a poklok és mennyek birodalmaiban nem fakasztották kacajra, nem volt gyerekkora, és nem lett volna férfikora sem. Nem mintha tudta volna, mit jelentenek ezek a szavak. Csak a kódexek és az odalent nyüzsgő emberek keltették benne a hiányérzetet, és igen, talán még a Boszorkák harcai is.

„Hét Boszorka őrzi a Kulcsokat. Csak ők heten tudják, épp melyikük, mert évszázadonként újra sorsolják. Csak ők tudják, meg én.” – kuncogott odabentről, a sötétség mélyéről az Úr. „Így nem fedezhetik fel addig, hogy mekkora a baj, amíg be nem végeztetik.”

„Miért kockáztatnak?” kérdezett vissza. „Külső támadás ellen is így a jobb nekik, hogy el legyenek rejtve a kulcsok, és a belső kis harcaik is így válnak értelmetlenné. Ezért sorsolnak ki mindent. Hogy néha az erősek, néha a gyengék legyenek azok, akiknek dolguk akad.” A tömlöc falai megremegtek, amikor sóhajtott, és közelebb lebegett az áttetsző falhoz. „Néha az erősek, néha a gyengék. Húszezer évnek kellett eltelnie, fiam, hogy a huszonhárom Boszorkány közül épp ez a hét legyen a kulcsok őre. A hét leggyengébb, akik felett győzelmet arathatunk. Egyszerre kell végeznünk velük, és mire felocsúdik a többi, szabadok leszünk.”

Így történt, hogy a Boszorkák nem fogták fel, tulajdonképpen mi készült ellenük, és amikor összefogtak, hogy démoni seregeikkel elpusztítsák a lázadót – és a csarnok őreit, akik védeni próbálták – csupán hatalomra törő ifjúnak gondolták. Aki megölte anyját és nevelőjét. És még néhányat, akik ott voltak a Bűnhődések és Sikolyok napján a Másvilág Kapujánál. Ahol aznap a kiválasztott holtak ezrének lelkei a kis drágakövekbe kerültek lámpásnak a Boszorkák palotáiba, meg a fegyvereikbe energiának, a Luunelek, a Holdfényűek elleni háborúhoz.

Hatan estek áldozatul. Ez volt a terv halála. És ez lesz az övé is, nem volt kétsége felőle. A lakatok nem nyíltak fel teljesen, és hiába könyörgött Neki, nem próbált előjönni a tömlöcből, hogy a reménytelen védekezésnél segédkezzen.

„Amíg mind a hét meg nem hal, nem nyílnak ki a lakatok.” Ennyit mondott csak, amikor a szárnyas fattyak már a Fényeseket szabdalták szét lángoló pallosaikkal; akik útjukat állták, amíg ő odalent a Teremtőnek rimánkodott.

A tizenhét Boszorkából nem is vett részt mind az ostromban, csak a négy legerősebb, annyira nevetségesnek tartották a védelmet, hisz csak azokból álltak, akiket ők hagytak itt annak idején – mert csak a Fényesek járhatták büntetlenül, mágia és energiaveszteség nélkül a csarnokot, és használhatták kapujait –, és mert az olyan Fényesek mesterséges előállítása, amelyek csak őket szolgálták volna, kudarcba fulladt.

Már két napja álltak ellen, amikor is a mágikus csapások hatására a kis nap felszívódott, és onnan is özönleni kezdtek a repülő sáskákra és férgekre hasonlító pokolfajzatok.

Most a csarnok, a szokásostól eltérően üresen kongott, odalent a padlón kiterítve feküdtek a hamukupacok és a bűzös sejtpocsolyák, ott fent pedig áldozatai és ő lógott, az Ítéletet várva.

Ma még rajzolok estig, aztán én is bulizom. Addig is, egy kis Szilveszteri móka:

Amit részegen nehéz kiejteni:

• dezoxiribonukleinsav
• precíziós specifikáció
• polipropilenredukáló
• ratifikációs innováció

Amit részegen lehetetlen kiejteni:

• Nem, nem iszok többet!
• Köszi, de nekem nem vagy elég szép.
• Jó estét, tisztelt biztos úr!
• Nincs kedvem verekedni.
• Senki sem akarja, hogy énekeljek.
• Két deci szódát, tisztán!

Mindenkinek Boldog Újévet és boldog új évet! Boldogulj!

Lágy zúgás, kedves csobogás. Fehér hullámfodrok balra, sós vízcseppek hullottak az arcára. Elsimította hosszú, vizes hajfürtjeit a szeme elől, és tovább szedegette a kis fényes páncéldarabkákat. Kezdett sötétedni, lába is zsibbadt már, felkelt hát és kötényébe gyűjtötte a zsákmányt. Elindult vissza a tábor felé. Később meghallotta a tűz ropogását, megérezte a frissen sült hús illatát, elmosolyodott. Gyönyörű zöld szemeivel, melyek egy pillanatra felfénylettek, amikor a tűz megvilágította őket, kereste a többieket. De senki nem ült a tűznél, és néma csend fogadta őt.

Lent állt a parton, távolban a Nap kis vörös korong, fénye véres hídként tükröződött a tenger mélye és a vérhabos part között. Öt társa feküdt ott holtan. Testüket lágyan ringatta a Vízanya. A szikár férfi csendben állt felettük, kezében kés. Nyúlós vörös élet csöpögött lesoványodott, csontvékony lábára. "Már nem bírtam." - szólt oda a lánynak, de nem nézett fel. Tíz perc némaság következett, közben a lány lassan a térdeire ereszkedett, falfehér volt és lágyan remegett, lassan hüppögni kezdett, de csak csendben, nehogy megzavarja az őrültet, az utolsó embert, aki még megmaradt vele ezen a különben lakatlan szigeten. "Még tizenhét nap, amíg a hajó megérkezik. Tizenhat napra van elég élelem. De ha dolgozol, neked is jut belőle, talán épp elég lesz. Van egy kunyhó, tűz, szerszámok, amiket a többiek hagytak itt nekünk. És a szeretőm leszel, ha felkel a Hold." A lány kitörölte a szeméből a könnyeket, de nem felelt, csak remegett.

A Nap fénye kiűzte szeméből az álmot, a parti sós szellő felborzolta a haját, a kunyhó mögötti hat sírdomb fölé tűzött zászlók hangosan lobogtak mögötte. Földes kezére nézett, ahogy kimászott hálózsákjából, és a munkára gondolt, a hosszú éjszakára, a lapát csengésére, amikor sziklát talált. Egyedül volt. "Tizenhat nap még, étellel és a kunyhóval. És soha többé nem kell félnem a férfiaktól."

"Post rem devoratam ratio."

Elkezdtem rajzolni. Magának a rajzolásnak is hosszú szertartásrendje van, ez is fókusz valahol, a tényleges rajzolás megkezdése előtt számos dolgot kell még csinálni. Elpakolás a rajzasztalon, meg kell keresni a korábbi rajzokat, amelyek ugyanoda pottyantak régebben (mit szeret a tanszék), vonalzók lemosása, pauszok levágása, a rajztáblára üres lap elhelyezése és leragasztása (elhelyezési alap), utána pausz kartonra erősítése, keretezés, és csak utána jön maga a rajz. Ma az alaprajzok a program, éjfél körülre akarok készen lenni velük.

Ma felhívtuk édesanyámat Svájcban, hogy hogy van. Nem tudom meddig marad még távol.

Este játszottunk két órát öcsémmel, míg át nem jött a barátnője. Akkor ittunk kis bort, és bohóckodtam. Shponglet, Creedet és Dreamtheatert hallgatok most, kiegészítem a korábbi blogot (kimaradt valami a buli leírásából). Aztán be kéne fejezni a rajzot.

"Minden kívánság elvesz az emlékekből."

(Az idézet a skizofrén sráctól van. Ez volt az egyetlen jó mondata, ezen el is gondolkodtam. Ahogy itt sóhajtozom azon, hogy mikor lesz legközelebb társam, csak a régi emlékek szépségéből csípek le közben.)

Ezután a tegnapi szörnyű buli után aludtam délután kettőig. Négykor találkoztam egy fél perc erejéig Panchoval, és visszakaptam tőle a ruháimat, és a ZH-t, ami kell majd a rajzoláshoz. Hatkor rájöttem, hogy 24 órája nem ettem semmit, rendeltünk pizzát (a szokásos). Ilyen egy elbaszott napot... mint a tegnapi, és a mai. Komolyan mondom... Pedig milyen jó lehetett volna.

Krisivel játszottunk két óra Hordest (NWN), aztán elaludt a díványon.

Azt hiszem ma korán kéne lefeküdnöm, és holnap korán kelni, és elkezdeni végre a rajzolást, mert nem leszek kész soha.